Előszóként: Ez a beszámoló mostanáig hiányzott innen, de néhány nappal ezelőttig nem is tudtam róla, hogy hiányzik, csak a 11. évforduló kapcsán, hogy ránéztem a 2015-ös bejegyzésekre volt bennem valami hiány és fogtam neki egy alapos keresésnek. Az e-mailek között találtam ezt az útleírást. Valószínűleg lesz még 1-2, ami valahogy véletletnül nem landolt itt, annak ellenére, hogy az eredeti szándék az lett volna. (2026.07.25)

Most este későn jutottam hozzá, hogy írjak egy kicsit részletesebb összefoglalót arról, hogy mi van velünk.

14-én (július, 2015) reggel Gézapapi 7-re jött értünk Zsókáékhoz, hogy kivigye a csomagjainkat a Népligetbe. 9 órási induláshoz mentünk. Mi már 7,30-ra ott voltunk, Csücsköm 8,10 körül ért oda a gyerekekkel, ők busszal jöttek utánunk, mert a kocsiba semmi nem fért a bőröndök és hátizsákok mellé. 

9-kor indultunk. A busz cseh volt, a sofőrök szinte egyáltalán nem beszéltek angolul, viszont cserébe volt egy kedves srác, aki utaskísérőként volt velünk, ő szépen beszélte a nyelvet. Prágáig mentünk egy busszal, ott váltottunk másik buszra. Eredetileg úgy kaptunk jegyet, hogy volt két helyünk a sofőr mögött, amiket Lilinek és Dominak szántunk, mert ők bírják a legkevésbé a buszozást. A másik négy hely középen volt két egymás mögötti sorban. Lili tudott ott elöl ülni, de Domit hátra küldték, mert az ő életkora túl kevés ahhoz, hogy ott ülhessen. Nem is volt baj, hogy ott ült, mert régebben volt olyan, amire leginkább azt mondhatnám, hogy alvajárt. Most, hogy jól ki volt fáradva a sok egy helyben üléstől, nagy nehezen elaludt valamikor éjfél tájban, aztán némelykor nekiindult volna, de mivel nem engedtük, hát volt ott minden. Csapkodás, káromkodás. Egyáltalán nem volt magánál, csak úgy nézett ki, mint aki ébren van. Így mi alig-alig aludtunk , és Mayám se nagyon aludt amiatt, hogy Domi zaklatta, hogy engedje ki. Aztán reggel persze nézett, hogy miről beszélünk. 

Prágában buszt váltottunk, és ugyanaz volt a felállás, mint az első buszon. Ugyanúgy csak az utaskísérő beszélt angolul, de itt legalább már volt a csehországi szakaszon Wi‑Fi. Még mielőtt elidultunk, kaptam egy e-mailt, hogy az a két lakás megtekintés, ami le volt fixálva, azok meghiusultak, mivel kivették őket mások az alatt a néhány nap alatt, amíg az az ügynök szabadságon volt. Így nagyon fontos volt, hogy legyen valami 1-2 napon belül, amit megnézhetünk. A wifi és az okostelefonnak hála, sikerült onnan megválaszolgatni azokat az emaileket, amiket kaptam válaszként a megkereséseimre. 

A cseh határon volt egy ellenőrzés, pont ugyanolyan, mint amilyen anno a pártállami időszakban volt. Utána még kétszer megállították a buszt, egyszer volt egy rutinellenőrzés, aztán másodjára már célzottan egy csoporthoz jöttek, akik velünk utaztak. Kisgyerekkel jöttek és hát.... nem voltak túlságosan szimpatikusak, kivéve a babát. Ő cuki volt és ahhoz képest , hogy milyen kicsi volt, nem is nyűgösködött túl sokat. Végül is nem volt velük semmi, azon kívül, hogy nem volt túl megnyerő a viselkedésük és a kinézetük. Tovább engedték őket. Legközelebb a francia-angol határon volt ellenőrzés, de ott mindkét oldalon. A franciák kissé flegmák voltak, ott fel kellett tenni a nagy bőröndöket az átvilágító rendszerre, majd megszakadtunk bele. 

Mert persze nem lehetett azt csinálni, hogy Csücsköm segíthessen, mert nem lehetett kiállni a sorból. 

Az angol oldalon nem volt átvilágítás, csak útlevélellenőrzés. Ott viszont nagyon kedvesek voltak. Együtt mehettünk ugyanahhoz a határőrhöz. Leellenőrizte az útleveleinket és már mehettünk is. 

Én eredetileg azt hittem, hogy komppal megyünk, de nem, a Csalagúton mentünk át végül. Nagyon furcsa volt. 

Londonban, mikor megérkeztünk, volt még rengeteg időnk, mert 12-re érkeztünk és csak fél négykor ment tovább a buszunk. Ettünk, kicsit lazítottunk és néztük a forgatagot a Victoria Coach  Station-ön.

Rengeteg ember volt ott. Mire megérkeztünk Londonba, már mindegyik gyerek azt mondta, hogy már tudják, hogy többet nem akarnak busszal jönni, inkább repülnek, akárhogy is. 

Azt hittük, hogy mindenütt rá kell fizessünk a csomagokra, mert a legnagyobb méretű bőröndök voltak csurig pakolva, nehéz volt mint a só mindegyik. De nem kellett. 

Swansea-ba este 9 körül érkeztünk, egy őrült vágta után. A sofőr nyomta, ahogy a csövön kifért, és mindemellett kísérletet tett arra, hogy megfagyasszon bennünket.16-17 fokot tartott a buszon. Aztán, mikor megálltunk sofőrt cserélni, az új sofőrt kértem, hogy hagyjon fel ezzel, ő meg azon panaszkodott, hogy nem nagyon ismeri a busztípust, nem is tudja, hogy hol kellene állítani. De aztán megtalálta és állított rajta. 

Mikor ideérkeztünk, Csücsköm telefonján néztük, hogy merre is kellen megközeliteni a szállodát, de nem nagyon mentünk el a térképen, Jó irányba indultunk, de mégis, bizonytalanok voltunk abban, hogy merre kerüljünk, vagy nem kell megkerülnünk egy hidat. Aztán valami ünnepségféle résztvevői lógtak ki az utcára, poharakkal kedélyesen beszélgetni. Őket szólítottuk meg, hogy tudnának-e segíteni. Egy kedves idősebb úr egész hosszan elkísért bennünket, hogy meg tudja mutatni, merre kell menjünk. Mikor ő visszafordult az ünneplőkhöz, mentünk tovább, és nem sokkal később Csücskömék magyar szót hallottak. Egy fiatalember beszélt telefonon, és mikor látta, hogy mosolyognak a bajszuk alatt az enyimek, akkor szóba elegyedett velük. Én úgy mentem vissza hozzájuk. Érdekes, hogy még meg sem érkeztünk, és már találtunk olyat, aki adott esetben kedves ismerős lehet a későbbiekben. 

A szálloda, azonkívül, hogy van egy kis konditerme és egy kis uszodája, semmi különös, egy vidéki szálloda. Szűken, de elférünk, és ami régen fordult elő velünk: ágyban aludtunk. A Wi‑Fi az maga a katasztrófa. Mindennap, minden egyes alkalommal újra kell csatlakozni, és a minősége sem az a tökély... Majd most már valami mosodát kell találnom, mert megesz bennünket a mosatlan. Itt a szállodában viszont darabonként számolják, és nagyon drága minden ilyesmi. 

Ma reggel akárhogy is álmos voltam, fél nyolckor felébredtem és lementem vissza a buszállomáshoz, a Tescoba. Mikor elmentem egy másik bolt mellett, eltűnődtem, hogy vajon nyitva lesz-e egyáltalán, mert a másik bolt az zárva volt. 

Nyitva volt, mert éjjel-nappali. Vásároltam reggelire valót és próbáltam venni egy adaptert a konnektorba. Sikerült mindkettő, csak az adapter nem volt elég erős, nem tudtuk használni. Délután visszacseréltük. 

11.15-re mentünk az egyik ingatlanoshoz, akiknek nem túl messze van az irodája. Onnan elvittek bennünket megnézni egy házat, ami meglehetősen kicsi volt, de a hab a tortán az volt, hogy a tetőtéri szobában erőteljes húgyszag volt. Így abban maradtunk, hogy nem választjuk. Volt még egy lehetőség ugyanennél az irodánál , de ahhoz, hogy megnézzük, délután vissza kellett mennünk. Ez nem is volt akkora probléma, mert 2-re kellett mennünk még egy házat megnézni, és onnan visszaútba mentünk oda az ingatlanosokhoz, akiknél először voltunk. Sajnos nem tudott mindenki jönni, a gyerekek közül jött Beni, Lili és Maya. Domi ment apjával venni egy másik adaptert, ami végre működik.

A második ház fenn volt a hegyen, de mindenki óvott bennünket a környéktől. Az első ingatlanos is és a taxis is, aki felvitt bennünket oda. A ház maga amúgy kicsi és eléggé lepukkant volt. 

A harmadik ház egész jól néz ki, és ami a legfőbb, ki is adják nekünk. Most volt frissen festve és a konyha is egész jól néz ki. Vannak a falban ilyen kis beépített szekrények, és összesen 3 szintje van. Majd alkalmasint teszek fel képet is.

Hétfőtől mienk a ház. Holnap mennünk kell bankügyeket intézni, a gyerekeknek az iskolát és ki tudja még mit. Bútort kell valamennyit venni, edényeket stb. 

Este még elmentünk enni valamit, vásárolni és a nap megkoronázása az volt, hogy egyrészt én lementem a fiúkkal az uszodába, amíg Csücsköm összecsiholta a laptopot, meg a többi kütyüt a konnektorokkal.