Úgy volt, hogy lesz új kád csap,

de mégse lesz, vagy ha mégis, akkor nem most. 
Történt ugyanis, hogy megkértem az ügynökségen a lányokat, hogy küldenék ki a vízszerelő Andrew-t kicserélni a kádcsapot, miután némi késlekedés után megérkezett a zuhanytartó cső is. 
Egyrészről kiderült, hogy Andrew már nem dolgozik nekik, most egy Paul fog jönni és az egész csap cseréért majd 50 fontot kell fizessek neki. Hát várom az emberünket szerda reggel 8-tól, de csak nem jön. Már kétségeim voltak, hogy egyáltalán jól emlékszem-e, mikor kell jöjjön, de aztán a levelezésben visszanéztem, jól emlékeztem. 9-kor felhívtam az ügynökséget, hogy tudnak-e valamit róla, mert még nem ért ide. Hát, vissza nem hívtak, de valamikor 3/4 10 környékén megjelent elnézést kérve, hogy részben elfelejtette, de a fia iskolájába is be kellett mennie, ott időzött. Aztán felvágtázott a fürdőszobába, majd kisvártatva közölte, hogy ehhez a mutatványhoz le kell bontsa a fél fürdőszobát, vagy ha azt nem is, de a mosdókagylót  lábastul, csapostul és lefolyóstul mindenképpen. És akkor innentől ez már a duplája. Akkor hirtelen azt mondtam, hogy rendben, de holnap lesz a napja, hogy lemondom az egészet, és szépen megvárjuk, hogy a kád megadja magát, és majd akkor kicseréljük, ha még itt vagyunk addig. Kicsit jobban átgondolva a dolgot, így hogy még legalább három másik helyhez hozzá kell nyúljon, erősen növekszik a kockázata annak, hogy valami ne úgy sikerüljön, mint ahogy kell. Semmi szükség nincs arra, hogy állandóan javítgatni kelljen valamit. Ez nem egy új ház, úgyhogy bármihez nyúl az ember, lehet, hogy mint a dominók, egyik baj jön a másik után. 

Szombat reggel pedig arra értünk le az Amazonba, hogy ha nem is teljesen, de lapos a bal hátsó gumi. Visszafelé amúgyis be kellett mennem a Tescoba, úgyhogy vásárlás után fújtam bele és némi itthoni ámokfutás után elrohantam dolgozni. 
Tudtuk, hogy előbb-utóbb ki kell cserélni a hátsó gumikat, de tologattuk. Most már nem lehet tovább, mert ahogy elnézem, javíthatatlan, és egyébként is már le van járva a futófelület. 
Ma reggel, még munka előtt megint felmentem a Tescohoz, gyakorlatilag totál lapos gumival és ott szerencsétlenkedtem a pumpával, hogy nem működik. Aztán kétségbeesésemben bementem a shopba, hogy segítsenek már. Aztán láss csodát, mégis csak működött, csak én nem értettem hozzá eléggé. 
Mert ugye, ha van valami nyomás még abban a gumiban, akkor viszonylag egyszerű, be kell állítani a kivánt PSI értéket, amit a BAR helyett használnak, fújni, aztán ha sípol, abbahagyni a fújást. Ez még ment tegnap. De arra nem voltam felkészülve, hogy van külön olyan gomb is, hogy ha totál lapos kerékkel megyek oda, akkor azt kell nyomni és automatikusan feltolja 3,1 PSI-ra, ami olyan 2,5 BAR-nak felel meg. 
A shopból az eladó kijött és megmutatta, hogy ha ilyen lapos a gumi, akkor bizony azt a gombot kell nyomni. Hát, úgy már mindjárt könnyebben ment, csak túl sokat totojásztam, ugyhogy megint néhány perc késéssel érkeztem, amit szerencsére nem nagyon vettek a szivükre. 
Délután pedig sms-ben sikerült megállapodnom a gumissal, hogy holnap hoz gumit és kicseréli, mindkettőt. 

A londoni út

sajnos nem lett rövidebb egyáltalán. 
Már ami az utazási időt illeti. Olyasféle elvárásaim nem voltak, hogy London jöjjön közelebb Swanseahoz, vagy fordítva. Csak valahogy jó lett volna, ha rövidebb idő alatt meg tudtuk volna tenni. 
Amit lehetett is volna, csak két és félszeres árat kellett volna majdnem fizetni érte, hogy vonattal menjünk. Úgyhogy maradt a busz. A többség egész jól bírta, bár mindannyian nagyon fáradtak voltunk. Lili viszont kifejezetten szenvedett. Hiába adtam neki még bőven  indulás előtt valami tablettát, amit kifejezetten utazási betegségre fejlesztettek ki, igazán nem sokat használt neki. 
Több helyen lementünk az autópályáról, hogy felvegyünk még utasokat, és hát a helyzet az, hogy ezek a kisebb városok, de még Cardiff sem arra lettek tervezve, hogy ezek a nagy buszok ott lavírozzanak. Egyébként le a kalappal a sofőrök előtt, mindenki jól vezetett, de ettől még néha tényleg annyira szűk utcákon kellett menjenek, amik még a tetejében nagyon lejtősek is voltak, hogy elképesztő. 
A másik dolog, hogy nagyon korán indultunk ( 5,05-kor ment a busz). Nem mertem  úgy tervezni, hogy takkra érjünk oda a követségre, mert ugye ha nem vagyunk ott, akkor nem foglalkoznak velünk. És ugyanez volt a visszafelé úttal is, ott is volt vagy 2 óra várakozási időnk, mire felülhettünk a buszra. Mint kiderült, odafelé egész jól tudta tartani a menetidőt a busz, de visszafelé mindenféle terelések, lezárások, útjavítások voltak, így negyed 11 helyett éjfél lett mire beértünk a városba és vagy fél egy, mire hazaértünk, úgy hogy Miát is hazafuvaroztuk a barátjához. 

Reggel ért bennünket egy kis meglepetés, ugyanis kerestük már korábban is a lehetőségét az egész napos parkolásnak. Taxival nem akartunk menni, mert nem nagyon megbízhatók az időpontok tekintetében, ráadásul rettentő drágák. Reggel 6-ig és este 10 után dupla díjat számítanak fel, tehát egy utunk lett volna úgy 25 font.
A napi parkolási díj az 7 font lett volna, ha be tudok állni az egyébként szabadtéri parkolóhelyre, de nem tudtam, mert le volt zárva valami érthetetlen okból a bejárata. Mivel felesleges  idő, annak ellenére, hogy korán elmentünk itthonról, arra azért nem volt, hogy hosszasan kerengjünk parkolási lehetőséget keresve, végső kétségbeesésünkben beálltam a Tesco parkolójába. Most gyakorlatilag várjuk a büntetésről szóló értesítést a DVLA-tól. 
Ott ugyanis nem lehet 2 óránál tovább parkolni. Kérdés, hogy mennyire veszik komolyan.  

A követségen egész hamar el tudtuk intézni az útlevél ügyünket, de azt azért nem mondanám, hogy nagyon ügyfélbarát lett volna a környezet. Bennem mondjuk lett volna elvárás legalább egy, az ügyfelek számára használható wc-re és kevésbé fapados váróhelységre, bár ez volt a kisebbik probléma. 
Mikor rákérdeztem a toiletre, biztonsági okokkal hárítottak, hogy azt nem lehet bekamerázni. 
Hát ebben igazuk is van, de pl. Budafokon az okmányirodában is van wc, amit szintén nem kameráztak be, aztán mégsem okoz biztonsági problémákat. 
Na, mindegy, túléltük, 5 év múlva pedig meglátjuk, hogy megyünk. 

Nárciszok mindenhol

Ha jött a tavasz, anno a kertünkben is kibújtak a nárciszok, ott is szerettem őket. Itt most már lassan másfél hónapja bárhova megyünk, bármerre járunk a városban, mindenütt látni nárciszt. 
Több szempontból is fontos növényke itt a nárcisz. 
Egyik nemzeti jelképe Walesnek a sárkány, a póréhagyma, a vörös kánya és még néhány más dolog mellett. Ha valakit jobban érdekel, itt talál róla többet. (Ugyanitt olvastam, hogy Wales középső részén gyógyszer alapanyagnak termesztik, az Alzheimer-kór kezeléséhez.)
Próbáltam többfelé fotózni, több-kevesebb sikerrel és némelykor Mia vagy Csücsköm fotózott nekem nárciszokat. 

Ez a cinkegolyó csak gyenge kezdő ahhoz képest, amit kb. 1 hónapja leszedtem.

Ezt pedig valamelyik este fotóztam az egyik munkahelyemről, úgy 8 óra magasságában.

A sárkány amúgy nagyon menő. 

És akkor 2 foggal kevesebbje van

Miának. Szerencsére most már nem esett eső, nem fújt az átlagosnál nagyobb szél, sőt, még hó sem esett. 

Szépen felgyógyult a ki tudja milyen fertőzésből a Doxycycline áldásos hatására. 
Péntek reggel 5-kor keltünk, hogy menet közben Miát össze tudjuk szedni és aztán mehessünk tovább a kórházba. 
Csücsköm vezetett az Amazonig, ami azért volt különleges, mert ezen az úton, amerre Miáékhoz kell menni, még nem járt egyáltalán úgy, hogy ő vezetett volna. Ez pedig eléggé szövevényes út, ki kell menni az autópályára, aztán onnan lemenni és ott azon a környéken bolyongani. Onnan pedig nem visszamentünk az autópályára, hanem a városon át az Amazonba. Ugyanis annyi időnk volt, hogy az esetleges hosszabb menetidőt megengedhessük magunknak, szemben a sokkal nagyobb távolsággal. De most, hogy így ezen méláztam, ránéztem a térképre, és az a megdöbbentő adat fogadott, hogy rövidebb lett volna az autópálya vagy másfél mérfölddel. Most már persze teljesen mindegy, csak legalább már tudom. Vezetési gyakorlatnak mindenesetre jó volt. 
Kb 7,20-ra ott voltunk a kórházban, de ahogy visszafelé néztem a forgalmat, 1 óra előtt, hát, ha olyan majdnem dugóba bekerülünk, akkor aligha érünk oda időben. 
Két nagyon kedves, tapasztaltnak tűnő idősebb doktorbácsival beszéltünk, az altató és a sebész orvossal. 
Az altató orvosnak jól felhívtuk a figyelmét arra, hogy Mia nem nagyon bírja az altatást, ő pedig jól megnyugtatott bennünket, hogy a péntek kivételes nap, korábban hazamehet mindenki, úgyhogy mindent megtesznek azért, hogy tényleg így is legyen. Kapott egy jó nagy dózist olyan gyógyszerekből összeállítva, amik a hányingert-hányást hivatottak megakadályozni. A sebész doktor is elmondta, hogy mi mindent fognak csinálni a fogán. 
Ez nagyjából a következő: kihúzzák a 2 babafogat, azt amelyik még nincs kinn a szájpadlásból, azt kiszabadítják és tesznek rá egy láncocskát, hogy a későbbiekben elkészülő fogszabályozóhoz hozzá lehessen rögzíteni és annak segítségével a helyére lehessen húzni a fogat. 

Nagyjából így fog kinézni. A fogszabályozóknak valamikor 4 héten belül kellene jelentkeznie, de valószínű Lili miatt beszélek velük amúgy is, talán lesz időpont hamarosan. 

A műtét maga, úgy 35-40 perc volt. Utána Mia fázott, ahogyan azt rendesen tenni szokta, de már fel voltam készülve, vittünk takarót, de még kértünk egyet. Amilyen gyorsan elaludt, annyira relative hamar fel is ébredt. Dél előtt kicsivel mondták, hogy ha gondoljuk, lassan mehetünk is. Összecihálkodtunk és 1 óra körül már itthon is voltunk. Most egyenlőre azon töröm a fejem, hogy kedden mi a csudával etessem, mikor az egész napot szinte buszon töltjük, hogy bejussunk Londonba, megcsináltassuk az útleveleinket és hazajöjjünk. Mert normális ételt persze nem tud enni. Hát majd még töröm a fejem rajta.