szerda, szeptember 26, 2007
Dominik
Valamikor egy nyári reggelen, jó korán felhívtak bennünket telefonon, hogy előreláthatólag decemberben fog születni egy baba, akinek szülők kellenének. Az édesanyja épphogy nagykorú, nevelt gyerek volt, most utógondozott (értsd: állami gondozott, aki nevelőszülőknél nőtt fel valamikortól). Mint később kiderült valami szemprobléma miatt látáscsökkent, ezért utógondozott. Ahonnan szóltak, az egy olyan hely, ahol alapítványi formában segítenek különböző egyébként zűrös egzisztenciáknak rendezni valamilyen formában az életüket. Lakást, ételt, munkát kapnak. A következő telefon már arról szólt szeptember közepe után néhány nappal, hogy a mama kórházba került, próbálják benne tartani a gyereket, mert megrepedt a burok. Ezzel néhány napig kísérletezett a közeli kisváros kórháza, majd átszállították a megyei kórház szülészetére, mint kiderült később, igen okosan. A gyerekecskét végül császárral szept. 28-án megszülték. Érzésem szerint az egyik ok, amiért császározták, az az volt, hogy nagyon gyöngécske lehetett, a másik, hogy a mamája olyan volt mint egy cérnaszál. Tűbe lehetett volna fűzni. Nem tudom, kinek mond valamit az az adat, hogy a baba Apgar tesztje 2-5-8 volt néhány perc differenciával. 2,5 órásan átszállították a közeli gyerekkórház intenzív részlegére, ahol inkubátorba és lélegeztetőgépre tették. Később derült ki számunkra, hogy miért lett ő ilyen koraszülött: a mamája, annak ellenére, hogy lett volna mit ennie, válogatós volt és nem evett szinte semmit -> éhezett, a gyerek pedig menekült kifelé. Ja, a születési adatok: 1,40 kg, 42 cm. Az illetékes gyámhivatalba leutaztunk kb. 3 héttel a baba születése után, hogy az ilyenkor szükséges nyilatkozatokat ki-ki megtegye és mi utána még lementünk engedéllyel a babát meglátogatni. Dominik lett a neve. A 3 hét alatt 1,40-ről felhízott ha jól emlékszem 1,90-re, aztán a látogatásunk után úgy meglódult, hogy nov. 13-án már 3 kg feletti súllyal hozhattuk el. De előtte még feljöttek a gyámhivataltól környezettanulmányt készíteni és csak nagy nehezen nov. 12-én faxolták el azt a határozatot, amit kb. 1 óra alatt meg lehetett volna írni. A kórház már azt mondta, hogy nagyon kéne vigyük, mert minden nap újabb és újabb lehetőség vmi fertőzés összeszedésére. Szóval hazahoztuk. Hát jól megbolydult itthon az élet. A nagyobbak nagyon kergék voltak hetekig. Aztán voltak izgalmak is bőven. Ami történt, nagyjából a következő volt:Keddi napon jöttünk haza a babával, szerdán itt volt a védőnő, csütörtökön az orvos és pénteken tört ki a balhé. Délután nem evett túl sokat, de ez nem volt olyan riasztó, mert előtte való napokban rengeteget evett. Az adagja lett volna minimum 450 ml, ehelyett evett 560-600-akat. Gondoltuk megtelt. Este a fürdetéskor tiltakozott a fürdés ellen, de ez már csak éjjel kapott jelentőséget, mikor egyszercsak nem vett levegőt. Este elmentünk vásárolni, mert a párom édesanyja itt volt, és mikor hazaértünk este 10 után, akkor az derült ki, hogy nem evett du 3 óta egyáltalán. Eléggé sápadt volt. Ott álltunk körülötte, hogy akkor most mi van? Láza nem volt, mint később megtudtuk, az újszülöttek és a koraszülöttek kihüléssel reagálhatnak dolgokra, nem lázzal. Egy kicsit még ott topogtunk, és aztán kezdtünk széledni, ki-ki dolga után, hogy majd kialakul, mi lesz a babával. Ehhez képest én pár lépésnyire voltam, a párom még ott állt mellette, mikor egyszercsak szusszant egyet és utána nem vett levegőt. A párom rémülten mondta ezt, atán odakapott a gyerekhez és elkezdte lélegeztetni. Én rontottam a telefonhoz, hogy hívjam a mentőket aztán páromat utánaküldtem az anyukájának, hogy legalább egy kabát legyen rajta míg lenn az utcán várja a mentősöket. Hiszen nem akartuk, hogy a 3 másik gyereket felcsengessék. Mire ideért a mentő, a gyerek egész magához tért, már nézelődött és vett levegőt is. nem messzire vittek bennünket kórházba, kis hitetlenkedés után. Nehezen vette be a gyomruk, hogy szilárdan állítottuk,nem lélegzett. A szépsége a dolognak, hogy a közeli kórháznak , ahová a mentősök vittek bennünket a hitetlenkedésük miatt, nem volt se lélegeztető gépe, se inkubátora, se intenzív osztálya. Nem is maradhattam ott éjjelre. A kórházból tovább vitték éjjel, gyanítom akkor megint nem lélegzett és addigra már erősebben megduzzadtak az álla alatti nyirokcsomók. Ezek végül szombat délutánra már "hatalmasra" nőttek és vörösek voltak mint a pattanások szoktak lenni. Egész vasárnap hajnalig lélegeztették, akkor ő saját maga szedte ki a tubust a szájából. Azóta spontán légzik. Antibiotikumot kapott infúzióban és még fél deci vért, mert annyira rosszak voltak a laborerdeményei, olyan vérszegény volt. Ez persze nem nagyon csoda, hiszen az anyukája míg az alapítvány telepén volt, koplalt, nem ízlett neki az otti ennivaló, de egyébként sem volt egy díjbirkózó. Ja és az orvosok azt modják, hogy ez egy felsőléguti fertőzés: mandulagyulladás, nyirokcsomó gyulladás és tüdőgyulladás. A két előbbi okozta valószínűleg a légzés kimaradását. Na ezt túlélte, mi is. Ez kb 2 hét kórház volt. Nem kívánom senkinek ezt végigélni.
kedd, szeptember 25, 2007
Új engedély
Próbálom röviden az új engedélyünk történetét leírni. Szóval, mikor Maya örökbefogadása jogerőssé vált, el kezdtük intézni a következőhöz az engedélyt, mert az első engedélyünk lejárt.
Ezzel egész addig nem volt semmi baj, amíg a TEGYESZ különböző szakértői írták le a szakvéleményüket, hiszen mindenki azt írta, hogy javasolja a további gyerek-gyerekek örökbefogadását. Elküldték ezeket az anyagokat a kerületi gyámhivatalnak, és egyszerre csak azt a választ kaptuk, hogy nem vagyunk alkalmasak örökbefogadásra, és hogy lehet fellebbezni a közigazgatási hivatalnak.
Az első fokú határozat indoklásából idézek majd néhány passzust. Ugye nálunk a 3 nagyobb 10-10 hónap különbséggel jött, és mikor itt volt a családgondozó, ő kérdezte, hogy mi van a babakocsikkal, illetve hogyan oldjuk meg a levegőztetést. Erre mi mondtuk, hogy nincs is babakocsink, sőt nem is lesz, mert nem is tudnánk levinni 2-3 babakocsit a 3. emeletről, de még ha tudnánk se akarunk babakocsit, hiszen nem túl messze laktunk a Margit krt-tól, tehát nem akarjuk, hogy a gyerekek a benzingőzt szívják. Kengurut használunk, illetve a dombokra szoktunk a közelben feljárni. A szakvéleményben ez valamilyen rövidebb formában jelent meg és ebbe a gyámügyes, mint szerinte megfelelő pontba belekapaszkodott. A másik, ami izgalmas volt, hogy nem találta megfelelőnek az anyagi helyzetünket, holott tudta, hogy előző év végén vettünk új kocsit és nyilvánvalóan nem csak a bejelentett minimálbér és gyes a bevételünk, mint bt. tulajdonosoknak. A pszichológusnak elmondtuk, hogy változtatni akarunk az életvitelünkön és esetleg alkalmazottat tartani állandó segítségnek. Persze hogy ellentmondás volt a 2 állítás között. 1. Nem tartja elegendőnek a jövedelmünket. 2. kifogásolja az alkalmazott tartását, hiszen rögtön kifordította úgy, ahogy neki tetszett, tehát, hogy mi babysittert akarunk felvenni, holott ezt senki nem mondta, mi nem is gondoltunk rá. Arra gondoltunk, jól jönne valaki, aki takarít, mos, esetleg főz. Persze az már fel se merült benne, hogy ingyért senki nem fogja ezt mindet megcsinálni . Felrótta nekünk azt is hogy az esti órákban, gyerekfektetés után járunk el vásárolni, úgy, hogy nagyszülőkre hagyjuk addig a gyerekeket. Ebből azonnal azt a következtetést vonta le, hogy nem tudjuk önállóan megoldani az életet. Nem azt, hogy nem akarjuk a srácokat kitenni a bevásárlás nyűgének, mint ahogy szoktunk nagy bevásárlóközpontokban kibőgött fejű, álmos gyerekeket látni.
„Az örökbefogadott gyermekek nevelése különleges figyelmet igényel, ezért ilyen gyorsasággal nagy számban örökbefogadni, még ha szándékuk nemes is, nem a gyermekek érdekét szolgálja.” Hát erre meg azt mondom, marhaság. A saját gyerek nevelése nem igényel különleges figyelmet? És még ha nem is egy, osztatlan figyelmet kapnak a gyerekek, nem több jut még így is mint egy intézetben? És a hab a tortán: „Meggondolandó a házaspár empatikus készsége is, - amely az örökbefogadott gyermekek nevelésénél elengedhetetlen – és etikátlan a többi örökbefogadásra váró házaspárral szemben az örökbefogadások ilyen gyors időbeli halmozása.”
Szóval csak épp egy kicsit akart bennünket leminősíteni. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy mire ideértem a határozat olvasásában, azt kérdeztem a páromtól, hogy azért szabadlábon védekezhetünk? Hiszen nem mások elől vittünk el gyerekeket, hanem olyan babákat fogadtunk örökbe, akik intézetbe kerültek volna, hiszen idő híján, vagy származás miatt, de ezek a srácok intézetbe kerültek volna.
Hát mondani se kell talán, hogy azonnal megfellebbeztük, nehogy már el akarják hitetni velünk, hogy alkalmatlanok vagyunk, mert akkor többen nagy bajban leszünk. A másodfok pedig kérdés, környezettanulmány és új eljárás nélkül helybenhagyta az első fokú határozatot, pedig olyan tételes fellebbezést írtam, hogy legalábbis egy kérdést megért volna, hogy most akkor ki beszél félre. Mi és az összes szakértő, vagy a helyi gyámügyes néni. Gyanítom, hogy a két hivatal valahogy lezsírozta a dolgot. A közig hivatal egyedül annyit kért a kerülettől, hogy a jövőben kerülje a véleménynyilvánítást. Úgyhogy a Fővárosi bíróság döntött végül a közig hivatal jelenléte nélkül. Ügyvédi segítséget is kértünk és így kaptuk meg az engedélyünket 2000 karácsonya előtt néhány nappal.
Kicsit több mint egy évvel később, mikor Dominik már itthon szuszogott, kaptunk egy értesítést a Fővárosi Bíróságtól, hogy a Közigazgatási Hivatal megtámadta az engedélyünket, amit értesítésünk nélkül elutasítottak. Az persze érdekes kérdés, hogy mi lett volna, ha nem utasítják el ezt a felülvizsgálati kérelmet. Visszacsinálták volna az egész örökbefogadási eljárást? Netán vitték volna intézetbe a gyereket?
Ezzel egész addig nem volt semmi baj, amíg a TEGYESZ különböző szakértői írták le a szakvéleményüket, hiszen mindenki azt írta, hogy javasolja a további gyerek-gyerekek örökbefogadását. Elküldték ezeket az anyagokat a kerületi gyámhivatalnak, és egyszerre csak azt a választ kaptuk, hogy nem vagyunk alkalmasak örökbefogadásra, és hogy lehet fellebbezni a közigazgatási hivatalnak.
Az első fokú határozat indoklásából idézek majd néhány passzust. Ugye nálunk a 3 nagyobb 10-10 hónap különbséggel jött, és mikor itt volt a családgondozó, ő kérdezte, hogy mi van a babakocsikkal, illetve hogyan oldjuk meg a levegőztetést. Erre mi mondtuk, hogy nincs is babakocsink, sőt nem is lesz, mert nem is tudnánk levinni 2-3 babakocsit a 3. emeletről, de még ha tudnánk se akarunk babakocsit, hiszen nem túl messze laktunk a Margit krt-tól, tehát nem akarjuk, hogy a gyerekek a benzingőzt szívják. Kengurut használunk, illetve a dombokra szoktunk a közelben feljárni. A szakvéleményben ez valamilyen rövidebb formában jelent meg és ebbe a gyámügyes, mint szerinte megfelelő pontba belekapaszkodott. A másik, ami izgalmas volt, hogy nem találta megfelelőnek az anyagi helyzetünket, holott tudta, hogy előző év végén vettünk új kocsit és nyilvánvalóan nem csak a bejelentett minimálbér és gyes a bevételünk, mint bt. tulajdonosoknak. A pszichológusnak elmondtuk, hogy változtatni akarunk az életvitelünkön és esetleg alkalmazottat tartani állandó segítségnek. Persze hogy ellentmondás volt a 2 állítás között. 1. Nem tartja elegendőnek a jövedelmünket. 2. kifogásolja az alkalmazott tartását, hiszen rögtön kifordította úgy, ahogy neki tetszett, tehát, hogy mi babysittert akarunk felvenni, holott ezt senki nem mondta, mi nem is gondoltunk rá. Arra gondoltunk, jól jönne valaki, aki takarít, mos, esetleg főz. Persze az már fel se merült benne, hogy ingyért senki nem fogja ezt mindet megcsinálni . Felrótta nekünk azt is hogy az esti órákban, gyerekfektetés után járunk el vásárolni, úgy, hogy nagyszülőkre hagyjuk addig a gyerekeket. Ebből azonnal azt a következtetést vonta le, hogy nem tudjuk önállóan megoldani az életet. Nem azt, hogy nem akarjuk a srácokat kitenni a bevásárlás nyűgének, mint ahogy szoktunk nagy bevásárlóközpontokban kibőgött fejű, álmos gyerekeket látni.
„Az örökbefogadott gyermekek nevelése különleges figyelmet igényel, ezért ilyen gyorsasággal nagy számban örökbefogadni, még ha szándékuk nemes is, nem a gyermekek érdekét szolgálja.” Hát erre meg azt mondom, marhaság. A saját gyerek nevelése nem igényel különleges figyelmet? És még ha nem is egy, osztatlan figyelmet kapnak a gyerekek, nem több jut még így is mint egy intézetben? És a hab a tortán: „Meggondolandó a házaspár empatikus készsége is, - amely az örökbefogadott gyermekek nevelésénél elengedhetetlen – és etikátlan a többi örökbefogadásra váró házaspárral szemben az örökbefogadások ilyen gyors időbeli halmozása.”
Szóval csak épp egy kicsit akart bennünket leminősíteni. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy mire ideértem a határozat olvasásában, azt kérdeztem a páromtól, hogy azért szabadlábon védekezhetünk? Hiszen nem mások elől vittünk el gyerekeket, hanem olyan babákat fogadtunk örökbe, akik intézetbe kerültek volna, hiszen idő híján, vagy származás miatt, de ezek a srácok intézetbe kerültek volna.
Hát mondani se kell talán, hogy azonnal megfellebbeztük, nehogy már el akarják hitetni velünk, hogy alkalmatlanok vagyunk, mert akkor többen nagy bajban leszünk. A másodfok pedig kérdés, környezettanulmány és új eljárás nélkül helybenhagyta az első fokú határozatot, pedig olyan tételes fellebbezést írtam, hogy legalábbis egy kérdést megért volna, hogy most akkor ki beszél félre. Mi és az összes szakértő, vagy a helyi gyámügyes néni. Gyanítom, hogy a két hivatal valahogy lezsírozta a dolgot. A közig hivatal egyedül annyit kért a kerülettől, hogy a jövőben kerülje a véleménynyilvánítást. Úgyhogy a Fővárosi bíróság döntött végül a közig hivatal jelenléte nélkül. Ügyvédi segítséget is kértünk és így kaptuk meg az engedélyünket 2000 karácsonya előtt néhány nappal.
Kicsit több mint egy évvel később, mikor Dominik már itthon szuszogott, kaptunk egy értesítést a Fővárosi Bíróságtól, hogy a Közigazgatási Hivatal megtámadta az engedélyünket, amit értesítésünk nélkül elutasítottak. Az persze érdekes kérdés, hogy mi lett volna, ha nem utasítják el ezt a felülvizsgálati kérelmet. Visszacsinálták volna az egész örökbefogadási eljárást? Netán vitték volna intézetbe a gyereket?
Kisleány 2.0 - Maya
Ha emlékeim nem csalnak, akkor azt már írtam, hogy igyekeztünk abba az irányba, hogy a gyerekek ne túl sokára jöjjenek egymás után. Így amikor a második babánk 7-8 hónapos volt, el kezdtem a már szokásosnak tűnő telefonálást a különböző helyekre.
Többek közt valamikor felhívtam a Gyivit is, ahol azzal bíztattak, hogy ó most már olyan régen van bent már az igényünk, hogy lassanként akár gyerekhez is juthatunk. „Vérszemet” kaptam és onnantól kezdve kicsit gyakrabban hívtam őket, hogy mi van. Mindig azt mondták, hogy várjunk türelemmel, nincs egyáltalán gyerek.
Talán emlékeztek, hogy az volt az egyetlen kívánságunk hogy egészséges csecsemőt szeretnénk, mindegy milyen színű, nemű. Ekkor már 2. éve nem szólt a Gyivi egy szót se hozzánk. Azt nem tudom, hogy azzal mi van, aki válogat, mint tót a vadkörtében, hogy szőkét, és kék szeműt szeretne. Szóval addig addig hívogattam őket, mígnem kiderült, hogy van ugyan egy kislány, aki most született, de nem az ő hatáskörük, mert nem Bp-i a mama és így nem is tudják intézni az ügyét, habár a mama nem akarja, hogy a lakóhelyén intézzék, mert az olyan ciki. Szóval úgymond elvész a gyerek. Eszembe jutott, mi lenne, ha átmenetileg be lenne jelentve Bp-re és akkor mehetne minden a maga útján, ha vállalja a nyílt örökbeadást. 1-2 nap múlva kiderült, hogy vállalja, csak akkor bele kell húzni az ügyintézésbe, mert már engedték ki a mamát és ment volna haza vidékre. Így aztán bejelentettük egy ismerős családhoz, azzal, hogy ha az eljárás lezajlott, kijelentkezik. Ezt akkor, mikor a jegyzőkönyvet felvették, be is írták a gyámhivatalnál, hogy nem ott lakik, nem az a levelezési címe, hanem felírták a tényleges lakóhelyét is. Hozzáteszem, nem volt egyszerű eset a bejelentkezés, mert mindenféle papírokat kértek, pl hatósági igazolványt, ami persze nem volt, tehát meg kellett szerezni, stb. De túl lettünk rajta és aztán mentünk az illetékes önkormányzathoz együtt, hogy ő lemondjon a gyerekről, mi meg nyilatkozzunk, hogy örökbe fogadnánk. Itt jött a következő gond, az illetékes néni nem volt bent, szabin volt (karácsony előtt másfél héttel). Aki felvette a jegyzőkönyvet, azt mondta, hogy a mamának 2 héten belül meg kell küldenie a válási anyakönyvi kivonatát, hiszen elvált és már volt 2 nagy gyereke, akiket az apjuk nevelt. (Ez a harmadik egy 11 évig tartó együttélés végén sikerült össze, úgy, hogy a mamának se lakása, csak albérlet, az állását otthagyta azzal, hogy szülés után visszamegy, hogy a pasi ne tudjon a gyerekről.) Szóval itt lett elszúrva a dolog ezzel a 2 héten belül infóval, mert gyakorlatilag azonnal kellett volna az anyakönyvi kivonat ahhoz, hogy a gyereket kiadják a kórházból. Ugyanis az önkormányzat fogta magát és a 2000 évváltásra való tekintettel felálltak és hazamentek szabadságra mindannyian. „Letojva” azt, hogy adott esetben már 2 héttel meg lehetett volna rövidíteni a gyerek kórházi tartózkodását, és otthon lehetett volna karácsonyra. Hihetetlen volt az a közöny, amivel ezt a dolgot kezelték. És akkor még ráadásul napokig nem kezdtek munkához akkor, mikor már az újév volt. Január 6-án kegyeskedett végül a gyámhivatal kiadni a határozatot, hogy gondozásba adják a gyereket és akkor jött a kórház. Szerencsére azt már tudtuk, hogy csak úgy engednek be a csecsemőosztályra, hogy viszünk 1 hétnél nem régebbi székletvizsgálati eredményt és talán 3 hónapnál nem régebbi tüdőszűrő eredményt. Vittük mindkettőt. Odaadtuk az osztályvezető orvosnak a papírjainkat, azt is amit a gyámhivatal küldött és aztán mehettünk megnézni először a babát. Még kb 2x voltunk bent nála, másodszorra már úgy, hogy hoztuk el. Ez nagy engedmény volt, arra tekintettel, hogy 2 gyerek már van otthon, nem egy hétig, kettőig kellett bejárkálnunk a kórházba hazahozatal előtt (mert náluk ez volt a szokás). Ahhoz képest, hogy tőlünk mindenféle leleteket kértek, a gyereknek volt szájpenésze, bőrgombája, köldöksérve. És azóta nem bírjuk leszoktatni a cumiról (időközben ez azért sikerült, de sokáig 7-8 cumija volt egyidőben).Különben fantasztikus kiscsaj lett belőle. 7 hónaposan kezdett beszélni, 9 hónaposan felállt és járt, 2 évesen kerek mondatokat mondott, énekelt.
14 hónapos korában jött ki az első foga, de 7-8 hónaposan márnagyon csúnyán nézett ránk, ha valamit nem adtunk oda neki, amire szemet vetett (ennivalóra gondolok).
Maya lett a neve.
Többek közt valamikor felhívtam a Gyivit is, ahol azzal bíztattak, hogy ó most már olyan régen van bent már az igényünk, hogy lassanként akár gyerekhez is juthatunk. „Vérszemet” kaptam és onnantól kezdve kicsit gyakrabban hívtam őket, hogy mi van. Mindig azt mondták, hogy várjunk türelemmel, nincs egyáltalán gyerek.
Talán emlékeztek, hogy az volt az egyetlen kívánságunk hogy egészséges csecsemőt szeretnénk, mindegy milyen színű, nemű. Ekkor már 2. éve nem szólt a Gyivi egy szót se hozzánk. Azt nem tudom, hogy azzal mi van, aki válogat, mint tót a vadkörtében, hogy szőkét, és kék szeműt szeretne. Szóval addig addig hívogattam őket, mígnem kiderült, hogy van ugyan egy kislány, aki most született, de nem az ő hatáskörük, mert nem Bp-i a mama és így nem is tudják intézni az ügyét, habár a mama nem akarja, hogy a lakóhelyén intézzék, mert az olyan ciki. Szóval úgymond elvész a gyerek. Eszembe jutott, mi lenne, ha átmenetileg be lenne jelentve Bp-re és akkor mehetne minden a maga útján, ha vállalja a nyílt örökbeadást. 1-2 nap múlva kiderült, hogy vállalja, csak akkor bele kell húzni az ügyintézésbe, mert már engedték ki a mamát és ment volna haza vidékre. Így aztán bejelentettük egy ismerős családhoz, azzal, hogy ha az eljárás lezajlott, kijelentkezik. Ezt akkor, mikor a jegyzőkönyvet felvették, be is írták a gyámhivatalnál, hogy nem ott lakik, nem az a levelezési címe, hanem felírták a tényleges lakóhelyét is. Hozzáteszem, nem volt egyszerű eset a bejelentkezés, mert mindenféle papírokat kértek, pl hatósági igazolványt, ami persze nem volt, tehát meg kellett szerezni, stb. De túl lettünk rajta és aztán mentünk az illetékes önkormányzathoz együtt, hogy ő lemondjon a gyerekről, mi meg nyilatkozzunk, hogy örökbe fogadnánk. Itt jött a következő gond, az illetékes néni nem volt bent, szabin volt (karácsony előtt másfél héttel). Aki felvette a jegyzőkönyvet, azt mondta, hogy a mamának 2 héten belül meg kell küldenie a válási anyakönyvi kivonatát, hiszen elvált és már volt 2 nagy gyereke, akiket az apjuk nevelt. (Ez a harmadik egy 11 évig tartó együttélés végén sikerült össze, úgy, hogy a mamának se lakása, csak albérlet, az állását otthagyta azzal, hogy szülés után visszamegy, hogy a pasi ne tudjon a gyerekről.) Szóval itt lett elszúrva a dolog ezzel a 2 héten belül infóval, mert gyakorlatilag azonnal kellett volna az anyakönyvi kivonat ahhoz, hogy a gyereket kiadják a kórházból. Ugyanis az önkormányzat fogta magát és a 2000 évváltásra való tekintettel felálltak és hazamentek szabadságra mindannyian. „Letojva” azt, hogy adott esetben már 2 héttel meg lehetett volna rövidíteni a gyerek kórházi tartózkodását, és otthon lehetett volna karácsonyra. Hihetetlen volt az a közöny, amivel ezt a dolgot kezelték. És akkor még ráadásul napokig nem kezdtek munkához akkor, mikor már az újév volt. Január 6-án kegyeskedett végül a gyámhivatal kiadni a határozatot, hogy gondozásba adják a gyereket és akkor jött a kórház. Szerencsére azt már tudtuk, hogy csak úgy engednek be a csecsemőosztályra, hogy viszünk 1 hétnél nem régebbi székletvizsgálati eredményt és talán 3 hónapnál nem régebbi tüdőszűrő eredményt. Vittük mindkettőt. Odaadtuk az osztályvezető orvosnak a papírjainkat, azt is amit a gyámhivatal küldött és aztán mehettünk megnézni először a babát. Még kb 2x voltunk bent nála, másodszorra már úgy, hogy hoztuk el. Ez nagy engedmény volt, arra tekintettel, hogy 2 gyerek már van otthon, nem egy hétig, kettőig kellett bejárkálnunk a kórházba hazahozatal előtt (mert náluk ez volt a szokás). Ahhoz képest, hogy tőlünk mindenféle leleteket kértek, a gyereknek volt szájpenésze, bőrgombája, köldöksérve. És azóta nem bírjuk leszoktatni a cumiról (időközben ez azért sikerült, de sokáig 7-8 cumija volt egyidőben).Különben fantasztikus kiscsaj lett belőle. 7 hónaposan kezdett beszélni, 9 hónaposan felállt és járt, 2 évesen kerek mondatokat mondott, énekelt.
14 hónapos korában jött ki az első foga, de 7-8 hónaposan márnagyon csúnyán nézett ránk, ha valamit nem adtunk oda neki, amire szemet vetett (ennivalóra gondolok).
Maya lett a neve.
Kisleány-Lili
Itt egy kicsit vissza kell menjek még a második gyerek előtti időkhöz. Először is, mikor Benit hazahoztuk a kórházból, igen rövid idő alatt „megfeküdtünk”. Ez ugye annak volt köszönhető, hogy teljesen más ritmusban éltünk azelőtt, mint ahogy a gyerek odakerültével élnünk kellett. Ő ugyan az ötödik éjszaka után nagyon rendesen végigaludta az éjszakát, de hát akkor is reggel 5-fél hat között kelni kellett hozzá és még 11-éjfél körül evett utoljára. Szóval innentől kezdve keveset aludtunk. Azelőtt eléggé éjszakai baglyok voltunk, de legalább volt időnk kialudni magunkat. Na ez megszűnt. Így telt el néhány hónap. Valaki menet közben elkottyintotta, hogy nem lesz ez mindig így, nem fog az a baba mindig olyan nagyon korán kelni, hanem úgy 8-10 hónaposan már kicsit később fog kelni. Így arra az elhatározásra jutottunk, hogy akkor minél hamarabb jöjjön a következő gyerek, mondjuk mire a nagyobb 10 hónapos lesz. Ezek után október-november táján el kezdtem a különböző civilszervezeteket felhívogatni, hogy mi újság, nincs–e "felesleges" gyerekük, stb...
Aztán egy darabig nem történt semmi. Egyik vasárnap 1999. februárjában egyszer csak úrrá lett rajtam a rakosgathatnék, hogy hol vannak a csecsemőruhák és egyébként is mi lesz a következő gyerek neve. Ez volt a délután két központi kérdése. Mint később kiderült, nagyjából ezekben az órákban született meg a második gyerekünk. Kedden este, mielőtt elmentünk volna otthonról, felhívtak bennünket telefonon, hogy mit szólnánk egy kislányhoz, akinek az ügyeit már másnap szerdán kellene intézni, és szombaton lehetne hazahozni a kórházból. Azt is hozzátették, amit Beni esetében, hogy vagy mi elvisszük haza, vagy megy az intézetbe. Elmondták még másnap, hogy lett volna neki más örökbefogadó szülője, csak róluk menetközben kiderült, hogy nem csak nem kapták még meg az engedélyüket, de nem is fogják, mert alkalmatlanok. Még kedden kiderült az is, hogy a kislány cigánygyerek. Az a pár, akik előttünk szóba kerültek, mint lehetséges szülők, szintén cigányok voltak, ezért gondoltak rájuk először. Ők hétfőn mindjárt benn is voltak a mamánál és jól beleléptek a lelkébe. Először is, hogy beás cigány-e vagy oláh, aztán meg az erkölcseit kezdték el firtatni (ráadásul ragaszkodtak ahhoz, hogy a kislányon végezzenek HIV tesztet).
Lett volna még egy pár, akire gondoltak az Alfánál, de ők pedig nem tudtak feljönni valahonnan vidékről, mert akkora volt a hó,
A mamának 20 éves létére ez már a harmadik gyereke volt, három különböző pasastól persze. Szóval szegénynek, mire odamentünk, volt minden baja. Egyébként pedig igaziból ő nem is akarta volna örökbe adni a kislányt, csak a szülei, akik őt is és a két már meglévő gyerekét eltartották, azt mondták, hogy nem elég, hogy harmadik, na de hogy még lány is, na ezt már nem. Így egy felzaklatott, sírós lányt találtunk a kórházban egy gyönyörű kislánnyal.
Sikerült nagy nehezen megnyugtatni, hogy gyönyörű a babája és hogy fogunk rá vigyázni nagyon, meg köszönjük, hogy mégiscsak inkább örökbeadja az állami intézet helyett, ahogy eredetileg tervezte, stb. Eléggé felzaklatott bennünket is ez a találkozás, nagyon érzelem dús volt. Szóval valamikor 10-11 körül elindultunk együtt a mamával és a védőnővel együtt (akitől a hír jött) a TB-be, hogy a mama felvehesse az anyasági segélyét, aztán utána mentünk ki a körzeti gyámhivatalba, ami Bp-től nem volt túl messze.
A gyönyörűsége az volt a dolognak, hogy február elején voltunk és akkor pont nyakig ért a hó. De szerencsére a kis Polski, ami nekünk akkor volt, egész jól bírta a gyűrődést. Ott a gyámhivatalban csak az ebédidő végét kellett kivárnunk és egész hamar végeztünk. A mama visszavonta az előző lemondását ami gyakorlatilag titkos örökbefogadásra vonatkozott és aztán nyilatkozott, hogy nekünk adja örökbe a gyereket, valamint lemondott a fellebbezési jogáról is. Ahhoz képest, hogy elég rövid időt töltöttünk előtte együtt a mamával, sikerült eléggé közel kerülni hozzá. Elmondta, hogy a gyerek miatt nem volt pl. hajat festetni, mert úgy hallotta, hogy az árt. Tulajdonképpen még úgy tűnik, hogy vigyázott is a gyerekre valamilyen szinten. A hivatali ügyek elintézése után még átmentünk abba a faluba, ahol lakott, hazavittük. Azóta nem is láttuk a gyerek anyját.Péntekre a gyámhivatalos kisasszony (azóta már ő is boldog mama) nagyon kedvesen elkészítette a gondozásba helyező határozatot, mi pedig szombat reggel mehettünk a gyerekért a kórházba.
Mikor bementünk a csecsemős szobába, és a kezünkbe adták, bemutatkoztunk neki, elmondtuk, hogy ezentúl mi fogunk vigyázni rá, nagy széles mosolyra húzódott a szája és úgy is van mostanság is, ha minden a kedve szerint történik. A nővérkék azt mondták, hogy ők még nem láttak 6 napos babát mosolyogni.
Végül is Lili lett a leányzó neve. Olyan nagyon vékony kislány volt, hogy mikor hazavittük, éppen volt otthon 1 vekni kenyér egészben. Bizonyára nem meglepetés, a kenyér volt a nagyobb. :) Lilinek a lábfeje volt az egyetlen, ami kitöltötte az 56-os rugdalozó reáeső részét. Az összes többi testrészén csak úgy lobogott a ruha. Ez a dolog annyit változott az évek során, hogy mostanra ugye majdnem 9 éves, és most sikerült 37-re növeszteni a lábát és közel 140 cm.
Aztán egy darabig nem történt semmi. Egyik vasárnap 1999. februárjában egyszer csak úrrá lett rajtam a rakosgathatnék, hogy hol vannak a csecsemőruhák és egyébként is mi lesz a következő gyerek neve. Ez volt a délután két központi kérdése. Mint később kiderült, nagyjából ezekben az órákban született meg a második gyerekünk. Kedden este, mielőtt elmentünk volna otthonról, felhívtak bennünket telefonon, hogy mit szólnánk egy kislányhoz, akinek az ügyeit már másnap szerdán kellene intézni, és szombaton lehetne hazahozni a kórházból. Azt is hozzátették, amit Beni esetében, hogy vagy mi elvisszük haza, vagy megy az intézetbe. Elmondták még másnap, hogy lett volna neki más örökbefogadó szülője, csak róluk menetközben kiderült, hogy nem csak nem kapták még meg az engedélyüket, de nem is fogják, mert alkalmatlanok. Még kedden kiderült az is, hogy a kislány cigánygyerek. Az a pár, akik előttünk szóba kerültek, mint lehetséges szülők, szintén cigányok voltak, ezért gondoltak rájuk először. Ők hétfőn mindjárt benn is voltak a mamánál és jól beleléptek a lelkébe. Először is, hogy beás cigány-e vagy oláh, aztán meg az erkölcseit kezdték el firtatni (ráadásul ragaszkodtak ahhoz, hogy a kislányon végezzenek HIV tesztet).
Lett volna még egy pár, akire gondoltak az Alfánál, de ők pedig nem tudtak feljönni valahonnan vidékről, mert akkora volt a hó,
A mamának 20 éves létére ez már a harmadik gyereke volt, három különböző pasastól persze. Szóval szegénynek, mire odamentünk, volt minden baja. Egyébként pedig igaziból ő nem is akarta volna örökbe adni a kislányt, csak a szülei, akik őt is és a két már meglévő gyerekét eltartották, azt mondták, hogy nem elég, hogy harmadik, na de hogy még lány is, na ezt már nem. Így egy felzaklatott, sírós lányt találtunk a kórházban egy gyönyörű kislánnyal.
Sikerült nagy nehezen megnyugtatni, hogy gyönyörű a babája és hogy fogunk rá vigyázni nagyon, meg köszönjük, hogy mégiscsak inkább örökbeadja az állami intézet helyett, ahogy eredetileg tervezte, stb. Eléggé felzaklatott bennünket is ez a találkozás, nagyon érzelem dús volt. Szóval valamikor 10-11 körül elindultunk együtt a mamával és a védőnővel együtt (akitől a hír jött) a TB-be, hogy a mama felvehesse az anyasági segélyét, aztán utána mentünk ki a körzeti gyámhivatalba, ami Bp-től nem volt túl messze.
A gyönyörűsége az volt a dolognak, hogy február elején voltunk és akkor pont nyakig ért a hó. De szerencsére a kis Polski, ami nekünk akkor volt, egész jól bírta a gyűrődést. Ott a gyámhivatalban csak az ebédidő végét kellett kivárnunk és egész hamar végeztünk. A mama visszavonta az előző lemondását ami gyakorlatilag titkos örökbefogadásra vonatkozott és aztán nyilatkozott, hogy nekünk adja örökbe a gyereket, valamint lemondott a fellebbezési jogáról is. Ahhoz képest, hogy elég rövid időt töltöttünk előtte együtt a mamával, sikerült eléggé közel kerülni hozzá. Elmondta, hogy a gyerek miatt nem volt pl. hajat festetni, mert úgy hallotta, hogy az árt. Tulajdonképpen még úgy tűnik, hogy vigyázott is a gyerekre valamilyen szinten. A hivatali ügyek elintézése után még átmentünk abba a faluba, ahol lakott, hazavittük. Azóta nem is láttuk a gyerek anyját.Péntekre a gyámhivatalos kisasszony (azóta már ő is boldog mama) nagyon kedvesen elkészítette a gondozásba helyező határozatot, mi pedig szombat reggel mehettünk a gyerekért a kórházba.
Mikor bementünk a csecsemős szobába, és a kezünkbe adták, bemutatkoztunk neki, elmondtuk, hogy ezentúl mi fogunk vigyázni rá, nagy széles mosolyra húzódott a szája és úgy is van mostanság is, ha minden a kedve szerint történik. A nővérkék azt mondták, hogy ők még nem láttak 6 napos babát mosolyogni.
Végül is Lili lett a leányzó neve. Olyan nagyon vékony kislány volt, hogy mikor hazavittük, éppen volt otthon 1 vekni kenyér egészben. Bizonyára nem meglepetés, a kenyér volt a nagyobb. :) Lilinek a lábfeje volt az egyetlen, ami kitöltötte az 56-os rugdalozó reáeső részét. Az összes többi testrészén csak úgy lobogott a ruha. Ez a dolog annyit változott az évek során, hogy mostanra ugye majdnem 9 éves, és most sikerült 37-re növeszteni a lábát és közel 140 cm.
szombat, szeptember 22, 2007
Babázás először
Szegény kicsi fiúnk, na jó annyira nem szegény, de végül is mindent rajta tanultunk meg, azzal kapcsolatban, hogy hogyan gondoz az ember egy kisbabát. Olyan nagyon nagy baklövések nem voltak, de azért jobb lett volna, ha valaki jobban ott van mellettünk. Anyáink nem nagyon tudtak hozzászólni például a pelenkázás kérdéséhez, hiszen ők anno még textilpelenkát használtak. A legnagyobb meglepetés az volt, amikor először lett lázas Beni valami fertőzéstől. Hőmérő még csak volt otthon, de se lázcsillapító, se más.
Jó bukós gyerekvolt, sokat kellett cserélni a feje alatt a textilpelenkát, pedig igyekeztünk eleget büfiztetni. Mikor hazahoztuk a kórházból jó nagy haja volt, úgy 3-4 cm és sötétbarna, sűrű. Azóta is ugyanolyan sűrű a haja, csak most már géppel vágom. Vékony kisfiú volt keskeny csípővel és széles vállakkal. Ez most is így van, közel 10 évvel később is. Alig tudok rá való nadrágot venni, lecsúszik mind a pocakjáról, ami nincs is. Az etetéssel később már nem volt baj, mindent megevett szinte. A gyümölcsöket, a főzelékféléket, mindent. Bezzeg most.............. :(
Jó bukós gyerekvolt, sokat kellett cserélni a feje alatt a textilpelenkát, pedig igyekeztünk eleget büfiztetni. Mikor hazahoztuk a kórházból jó nagy haja volt, úgy 3-4 cm és sötétbarna, sűrű. Azóta is ugyanolyan sűrű a haja, csak most már géppel vágom. Vékony kisfiú volt keskeny csípővel és széles vállakkal. Ez most is így van, közel 10 évvel később is. Alig tudok rá való nadrágot venni, lecsúszik mind a pocakjáról, ami nincs is. Az etetéssel később már nem volt baj, mindent megevett szinte. A gyümölcsöket, a főzelékféléket, mindent. Bezzeg most.............. :(
péntek, szeptember 21, 2007
Beni
Akkor amikor eldöntöttük, hogy örökbefogadunk, el kezdtünk utánajárni, mit és hogyan kellene. A családtagok talán meglepődtek, de nem akartak lebeszélni. A hivatalokban és a civil szervezeteknél viszont mindenki szinte úgy nézett ránk, mintha a Holdról jöttünk volna vagy odakészülnénk, és ez micsoda marhaság, le kell beszélni róla őket. A Gyiviben végigcsináltunk minden idevonatkozó procedúrát viszonylag gyorsan. Mondjuk az bosszantó volt, hogy a pszichológus néni olyan tesztet tett elénk, amiben egyetlen olyan állítás sem szerepelt, amire igennel vagy nemmel lehetett volna válaszolni, viszont ez volt az elvárás. Egyébként meg epilepszás betegek tesztelésére használt 300 kérdésből álló teszt volt. Aztán az Önkormányzatnál a gyámügyes bácsinál bent voltunk egy jegyzőkönyv felvétele miatt. A célja ennek az volt, hogy nyilatkozzunk, nem véletlenül kerültek oda a különböző igazolásaink, vizsgálati eredményeink, valóban örökbe akarunk fogadni gyerekeket. A jegyzőkönyv és az egyéb papírok alapján kellett volna a bácsinak az engedélyező határozatot meghozni. Ez az én naiv elgondolásom szerint néhány nap alatt sikerülhetett volna, de két hét múlva a bácsi azt mondta, hogy még hozzá se fogott, hogy megírja. Ez azért volt furcsa, mert a 60 nap már majdnem lejárt. Végül így, hogy rátelefonáltam, néhány nap múlva sikerült kipostáznia a határozatot. Ezt mi hétvégén, 1998. március 27-én vettük át. Rákövetkező hétfőn elkezdtem telefonálgatni, próbáltam utolérni a GYIVI-s családgondozót, hogy akkor mi a további teendő. Szerdára már sikerült is beszélnem vele, kellőképpen fel is bosszantottam magam rajta. Amit mondott lényegében a következő volt: Várjunk türelemmel, hiszen még csak most kaptuk meg a papírunkat és egyébként is még csak az 1996-os igényeket elégítik ki (volt ez 1998-ban). És mennyit várjunk? - kérdeztem vissza. Hát két-három évet. De hát az engedély az csak 2 évre szól és esetleg lehet egy évet hosszabbítani. „Hát akkor majd hosszabbítjuk.”
Na ezek után el kezdtem telefonálgatni, mert nem hagyott nyugodni a dolog. (Szerda délután ½ 2 van kb.). Először felhívtam a Budavári Zitát Szekszárdon, hogy van egy engedélyünk, örökbe szeretnénk fogadni, mit kéne tennünk. Ő azt kérte, hogy írjunk egy „önéletrajzot” vagy valami hasonlót magunkról és küldjük le postán, aztán majd menjünk le hozzá személyesen Szekszárdra. Felhívtam a páromat nagy lelkesen, hogy mire jutottam vele és erre ő kicsit lehűtött, mondván: minek mennénk le Szekszárdra, mikor csak ilyen papírra lehet örökbe fogadni és megint biztosan el akarja mondani, amit már mások százszor elmondtak, hogy milyen felelősségteljes, meggondolást igénylő stb. feladat örökbe fogadni, és ő ezt nem szeretné újra végighallgatni. Esetleg próbáljam meg felhívni a szigetszentmiklósiakat. Hát róluk nem tudtunk semmit, csak azt, hogy létezik a Napsugár Egyesület (Alapítvány?). A telefonszámukat az önkormányzat adta meg és az ember, akivel beszéltem, később derült ki, hogy valamelyik nagy vezetője a Babtista egyháznak, mert az ő egyesületük a Napsugár. Őt délután ½ 4-re értem utol és elég érdekes beszélgetés zajlott le köztünk. Én elmondtam, hogy van egy engedélyünk, és gyereket szeretnénk, ha lehet még „tegnap”. Biztosan voltatok már úgy, hogy azt éreztétek, hogy a telefon túlsó végén levőben megakad a szó. Miután szóhoz jutott, azt kérdezte, hogy van-e valamilyen kapcsolatunk valamelyik egyházzal. Mondtam, hogy nincs. De azért meg vagyunk keresztelve? Meg - mondtam én. Ezeket azért kérdezi, mert őnáluk elég jelentős sorállás van és lelkészi ajánlást, környezettanulmányt, meg miegyebeket szoktak kérni normális esetben. A mai nap viszont nem normális, mert reggel 8-tól ült egy konferencián mostig és nem tudott egyáltalán telefonálgatni, viszont még a konf. kezdetekor rátelefonáltak, hogy született egy gyerek, akinek vagy ma este 6-ig talál szülőket, vagy a gyerek megy a megőrzőbe. Ha én most azt mondom, hogy elhozzuk a gyereket, akkor minden eddigi hagyománnyal szakítva, elvihetjük. Én kértem 15 percet, hogy beszéljek a párommal, hogy rendben van-e így és a főnökömmel, hogy elereszt-e hétfőn a gyerekért. Mindkét válasz pozitív volt, így visszahívtam, hogy kérem a koordinátákat. A gyerek az egyik határszéli kisváros kórházában született, annyit tudtunk róla, hogy 2 kg 60dkg, fiú, egészséges. A kórházi védőnő, akivel fel kellett vennem a kapcsolatot, még annyit tett hozzá, hogy az anyukája olyan kis butuska, 19 éves. A védőnőt megkértem, hogy akkor a körzeti gyámhivatallal egyeztessen, hogy mehessünk hétfőn délelőtt papírügyeket intézni. Ezután persze madarat lehetett fogatni velünk. Kiságyunk már volt otthon, gyerek ruhákat ami volt már, szintén kimostuk, ami még szükséges volt cumis üveg, pelenka, textil pelenka, stb. bevásároltuk, szereztünk egy mózeskosarat kölcsibe, hogy a gyereket legyen mibe tenni és így indultunk el még vasárnap a gyerekért. Menetközben megaludtunk rokonoknál és aztán hétfőn reggel 9-re mentünk be a kórházba. Először a védőnőhöz, aki megmutatta a babát, aztán elmentünk az anyukához a kórházi szobájába, aki egy 19 éves nagyon sovány kislány volt. Az nem is látszott rajta, hogy szült volna néhány nappal azelőtt. Aztán később kialakult a kép, hogy ő nem azért sovány mert ennyire vigyáz az alakjára, hanem mert nincs mit enni. A gyerek, meg ha volt is rajta esetleg felesleg, mindent leszívott róla. Szóval együtt a védőnővel elmentünk a körzeti gyámhivatalba és ott kb. 11-re végeztünk a papírügyekkel. Mi mindent vittünk, amire úgy gondoltuk, hogy szükség van és ami nem volt nálunk azt később megküldtük. Amit a gyámhivatal adott, az egy jegyzőkönyv volt, hogy a mama lemondott a gyerekről és gondozásba hozzánk helyezik. Erről kb. egy héttel később jött egy határozat. Még annyi volt, hogy a mama lakóhelyére kellett elmennünk, egyrészt az anyakönyvért, másrészt azért, hogy a mama visszavonja az ottani előzetes lemondó nyilatkozatát a gyerekről, aminek az lett volna a következménye, hogy megy a baba az intézetbe. Hogy mi történt közben? A szoba, ahol a kórházban volt a mama a szülést követően, jól tájékozott cigányasszonyokkal volt tele és ők duruzsolták tele a mama fejét, hogy inkább adja örökbe a gyereket. Egyébként nagyon helyesek voltak. Tutujgatták, mindenki átlátta, hogy a mama nem egy észkombájn és így ennek megfelelően istápolták. Ami a kórházat illeti, hát ők nem kapkodtak. Tudták, hogy Pestre kell még jönnünk a gyerekkel és ők onnan iszonyú messze vannak, de délután 2 után adták csak oda a mamának a gyereket. Akkor indultunk el a mama falujába, hogy őt hazavigyük és utána indultunk el vissza Pestre. A baba nagyon jól viselte az utat hazafelé, evett, aludt. Itt Pesten jött másnap a védőnő, aztán az orvos is. Kaptunk 3 hónapig anyatejet és hát így mentek a dolgok a maguk útján. Ami még érdekes volt, hogy akkoriban még éppen nem működtek ezek a családsegítő szolgálatok és a kerületi gyámhivataltól jött ki egy előadó környezettanulmányt készíteni rajtaütésszerűen a gyerek hazaérkezését követő 2-3. héten. Aztán megkaptuk a határozatot, amit még kétszer kellett módosítani. Egyszer azért, mert az újra anyakönyvezéshez kellenek a szülők személyi számai, másodszor pedig azért, mert ki akartak vetetni bennünket az örökbefogadásra várók listájából.
Benjamin nevet kapta tőlünk. Szegény gyereket az első hetekben majdnem éhenhalasztottuk, mert nem jön az etetőcumikból annyi táp, hogy a nem túl erős csecsemő elegendő mennyiséget legyen képes kiszívni belőle. Azért néhány nap elteltével, mikor észrevettem ezt a gondot, csináltam 2 plusz likat a cumikra és onnan kezdve, mintha megtáltosodott volna, hirtelen 50 ml-ről 80-100-ra ugrott az adagja.
Na ezek után el kezdtem telefonálgatni, mert nem hagyott nyugodni a dolog. (Szerda délután ½ 2 van kb.). Először felhívtam a Budavári Zitát Szekszárdon, hogy van egy engedélyünk, örökbe szeretnénk fogadni, mit kéne tennünk. Ő azt kérte, hogy írjunk egy „önéletrajzot” vagy valami hasonlót magunkról és küldjük le postán, aztán majd menjünk le hozzá személyesen Szekszárdra. Felhívtam a páromat nagy lelkesen, hogy mire jutottam vele és erre ő kicsit lehűtött, mondván: minek mennénk le Szekszárdra, mikor csak ilyen papírra lehet örökbe fogadni és megint biztosan el akarja mondani, amit már mások százszor elmondtak, hogy milyen felelősségteljes, meggondolást igénylő stb. feladat örökbe fogadni, és ő ezt nem szeretné újra végighallgatni. Esetleg próbáljam meg felhívni a szigetszentmiklósiakat. Hát róluk nem tudtunk semmit, csak azt, hogy létezik a Napsugár Egyesület (Alapítvány?). A telefonszámukat az önkormányzat adta meg és az ember, akivel beszéltem, később derült ki, hogy valamelyik nagy vezetője a Babtista egyháznak, mert az ő egyesületük a Napsugár. Őt délután ½ 4-re értem utol és elég érdekes beszélgetés zajlott le köztünk. Én elmondtam, hogy van egy engedélyünk, és gyereket szeretnénk, ha lehet még „tegnap”. Biztosan voltatok már úgy, hogy azt éreztétek, hogy a telefon túlsó végén levőben megakad a szó. Miután szóhoz jutott, azt kérdezte, hogy van-e valamilyen kapcsolatunk valamelyik egyházzal. Mondtam, hogy nincs. De azért meg vagyunk keresztelve? Meg - mondtam én. Ezeket azért kérdezi, mert őnáluk elég jelentős sorállás van és lelkészi ajánlást, környezettanulmányt, meg miegyebeket szoktak kérni normális esetben. A mai nap viszont nem normális, mert reggel 8-tól ült egy konferencián mostig és nem tudott egyáltalán telefonálgatni, viszont még a konf. kezdetekor rátelefonáltak, hogy született egy gyerek, akinek vagy ma este 6-ig talál szülőket, vagy a gyerek megy a megőrzőbe. Ha én most azt mondom, hogy elhozzuk a gyereket, akkor minden eddigi hagyománnyal szakítva, elvihetjük. Én kértem 15 percet, hogy beszéljek a párommal, hogy rendben van-e így és a főnökömmel, hogy elereszt-e hétfőn a gyerekért. Mindkét válasz pozitív volt, így visszahívtam, hogy kérem a koordinátákat. A gyerek az egyik határszéli kisváros kórházában született, annyit tudtunk róla, hogy 2 kg 60dkg, fiú, egészséges. A kórházi védőnő, akivel fel kellett vennem a kapcsolatot, még annyit tett hozzá, hogy az anyukája olyan kis butuska, 19 éves. A védőnőt megkértem, hogy akkor a körzeti gyámhivatallal egyeztessen, hogy mehessünk hétfőn délelőtt papírügyeket intézni. Ezután persze madarat lehetett fogatni velünk. Kiságyunk már volt otthon, gyerek ruhákat ami volt már, szintén kimostuk, ami még szükséges volt cumis üveg, pelenka, textil pelenka, stb. bevásároltuk, szereztünk egy mózeskosarat kölcsibe, hogy a gyereket legyen mibe tenni és így indultunk el még vasárnap a gyerekért. Menetközben megaludtunk rokonoknál és aztán hétfőn reggel 9-re mentünk be a kórházba. Először a védőnőhöz, aki megmutatta a babát, aztán elmentünk az anyukához a kórházi szobájába, aki egy 19 éves nagyon sovány kislány volt. Az nem is látszott rajta, hogy szült volna néhány nappal azelőtt. Aztán később kialakult a kép, hogy ő nem azért sovány mert ennyire vigyáz az alakjára, hanem mert nincs mit enni. A gyerek, meg ha volt is rajta esetleg felesleg, mindent leszívott róla. Szóval együtt a védőnővel elmentünk a körzeti gyámhivatalba és ott kb. 11-re végeztünk a papírügyekkel. Mi mindent vittünk, amire úgy gondoltuk, hogy szükség van és ami nem volt nálunk azt később megküldtük. Amit a gyámhivatal adott, az egy jegyzőkönyv volt, hogy a mama lemondott a gyerekről és gondozásba hozzánk helyezik. Erről kb. egy héttel később jött egy határozat. Még annyi volt, hogy a mama lakóhelyére kellett elmennünk, egyrészt az anyakönyvért, másrészt azért, hogy a mama visszavonja az ottani előzetes lemondó nyilatkozatát a gyerekről, aminek az lett volna a következménye, hogy megy a baba az intézetbe. Hogy mi történt közben? A szoba, ahol a kórházban volt a mama a szülést követően, jól tájékozott cigányasszonyokkal volt tele és ők duruzsolták tele a mama fejét, hogy inkább adja örökbe a gyereket. Egyébként nagyon helyesek voltak. Tutujgatták, mindenki átlátta, hogy a mama nem egy észkombájn és így ennek megfelelően istápolták. Ami a kórházat illeti, hát ők nem kapkodtak. Tudták, hogy Pestre kell még jönnünk a gyerekkel és ők onnan iszonyú messze vannak, de délután 2 után adták csak oda a mamának a gyereket. Akkor indultunk el a mama falujába, hogy őt hazavigyük és utána indultunk el vissza Pestre. A baba nagyon jól viselte az utat hazafelé, evett, aludt. Itt Pesten jött másnap a védőnő, aztán az orvos is. Kaptunk 3 hónapig anyatejet és hát így mentek a dolgok a maguk útján. Ami még érdekes volt, hogy akkoriban még éppen nem működtek ezek a családsegítő szolgálatok és a kerületi gyámhivataltól jött ki egy előadó környezettanulmányt készíteni rajtaütésszerűen a gyerek hazaérkezését követő 2-3. héten. Aztán megkaptuk a határozatot, amit még kétszer kellett módosítani. Egyszer azért, mert az újra anyakönyvezéshez kellenek a szülők személyi számai, másodszor pedig azért, mert ki akartak vetetni bennünket az örökbefogadásra várók listájából.
Benjamin nevet kapta tőlünk. Szegény gyereket az első hetekben majdnem éhenhalasztottuk, mert nem jön az etetőcumikból annyi táp, hogy a nem túl erős csecsemő elegendő mennyiséget legyen képes kiszívni belőle. Azért néhány nap elteltével, mikor észrevettem ezt a gondot, csináltam 2 plusz likat a cumikra és onnan kezdve, mintha megtáltosodott volna, hirtelen 50 ml-ről 80-100-ra ugrott az adagja.
A kezdetek
Az egész történet 1995. július 11-én délután kezdődött. Ismertük már egymást néhány hónapja a párommal, de valahogy aznap délután merült fel először az, hogy akár együtt is elmehetnénk a munka végeztével az én akkori munkahelyemről, ahol ő is fel-feltűnt, mint rendszergazda. Ez az együtt elindulás annyira jól sikerült, hogy azóta együtt vagyunk szinte sülve-főve.Én akkor már túl voltam egy rosszul sikerült párválasztáson, esküvőn, egy méhen kívüli terhességen, hazaköltözésen és félig-meddig a váláson is (ez kb. 10 évig tartott végül is).Néhány átbeszélgetett éjszaka után valahogy mindketten úgy éreztük, hogy akkor ez így jó lesz nekünk az elkövetkező életünkre, hogy együtt vagyunk. Már akkor letisztult, hogy több gyereket szeretnénk, legkevesebb 4-et. Ebből könnyen kitalálható, hogy nem csak néztük egymást messziről az eltelt napokban. A vágy kisbaba után bennem már azért talán erősebb volt, talán korom miatt is, hiszen akkor töltöttem a 32. évet. Párom akkor volt 25. Ő még talán nem kapkodott volna gyerek után annyira, de a baba már szeptemberben el kezdett növekedni, csak épp nem tudtunk róla. Amikor számomra kiderült, hogy terhes vagyok, az orvosom nem talált sehol semmilyen gyereket, hazaküldött, hogy ha nem változik semmi, 2 hét múlva menjek megint. Változás annyi volt, hogy volt a kezemben 1 pozitív teszt és méhenkívüli terhességre utaló jelek. Így nem vártuk meg a 2 hetet, hanem visszamentünk hamarabb. Az orvos első vizsgálat után nem talált semmit, én meg kötöttem az ebet a karóhoz, hogy itt a pozitív teszt, keresse meg a gyereket akárhol is van. Másodjára meglelte. Petevezetékben elakadva. Sírtunk mindketten. Szinte az összes nőgyógyász orvos összeszaladt, arra a hírre, hogy valaki olyan van az ultrahangos vizsgálóban, akinek már a 2. méhenkívüli terhessége van. Ott hitetlenkedtek a fejem felett, de végül kénytelenek voltak hinni a saját szemüknek, meg az ultrahangnak. Csücskömet hazaküldte az orvos hálóingért és más apróságért amire az embernek szüksége lehet 8-10 napi kórházi tartózkodás alatt. Engem pedig szoros őrizet alatt elküldtek EKG-ra meg ki tudja még milyen vizsgálatokra. WC-re nem mehettem kíséret nélkül, mert félő volt, hogy szétrobban a petevezető és ott vérzek el nekik a kórházban. Déli 1/2 1-kor már vittek a műtőbe. Ez november 14-én volt.Az előző műtétnél nagyon nehezen szedtem össze magam, ennél pedig már 3 hét múlva vidáman dolgoztam.Mikor kijöttem a kórházból, az orvos vígasztalt, hogy lehet azért még gyerekünk, ha másképp nem is, majd lombikban. Hát ahhoz meg össze kellene házasodjunk.Elkezdtünk utánajárni, hogy mi kell mostanság egy házasságkötéshez, és a legközelebbi időpontra be is jelentkeztünk. Nem akartunk nagy feneket keríteni a dolognak, így eléggé szűk körűre sikerült. 1996. január 26-án reggel végülis mi ketten és a két tanu a párjával megjelentünk a házasságkötőteremben. Mi voltunk aznap az első pár. A szülők nem voltak ott, mert Csücsköm édesanyja a nagy hó miatt nem tudott felutazni vidékről, erre az én édesanyám se jött el, szolidaritásból. Mondjuk tartott az egész 5 percig, és szinte röhögésbe fúlt, mert az én tanum majdnem hasraesett egy hosszú szőnyegben, aminek a másik végén az anyakönyvvezető asztala állt és majdnem azt is rántotta magával. Onnan már nem volt megállás, nem nagyon bírtuk megőrizni a komolyságunkat, ráadásul az anyakönyvvezető nagyan savanyú fickó volt.Utána szépen hazasétáltunk mindannyian és esküvői ebéd helyett maradék disznótorosból bereggeliztünk.Néhány hónap múlva már túl voltunk egy beültetési kisérleten, de nem sikerült sajnos. Én viszont olyan feszült voltam egész idő alatt, hogy csak azért nem repkedtek otthon a tányérok, mert a kedvesem nagyon türelmes volt velem.Aztán vártuk ugye, hogy elteljen néhány hónap, hogy esetleg mehessünk a következő beültetésre. Erre aztán végül nem került sor. A cég, ahol dolgoztam nagyon rendszertelenül fizetett és ettől aztán nem volt miből kifizetni a beültetéshez szükséges gyógyszereket, ami elég nagy összeg lett volna.1997-ben voltunk tavasszal egy Network 21-es rendezvényen (ez gyakran megesett velünk, de ez egy különleges alkalom volt), ahol láttunk egy rejtett kamerás felvételt romániai árvaházakról, ami nagyon megrendítő volt. Ekkor elgondolkodtunk azon, hogy vajon itthon mi is lehet a szülők nélküli gyerekek sorsa. Csücsköm még a műtét előtt illetve a beültetés alatt aggódott nagyon, hogy velem mi lesz, nem lesz-e valami bajom ezektől a beavatkozásoktól, így neki sem volt annyira idegen a gondolat, hogy fogadjunk örökbe.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)