Kisebb a pörgés

És ezt se bánom olyan nagyon, az előző hetek pörgése itt-ott már kicsit sok volt. 

Beni, Nénje és Judit húgom ma születésnapos, boldog szülinapot nekik. Érdekes, hogy mindhárman 8-ra végződő évben születtek. Beni 98-ban, Nénje 48-ban, Judit kettejük között 68-ban. 

Sikerült jobban összebarátkoznom az autóval, de  még mindig vannak hiányosságaim, amiket ki kell gyakorolnom. A parkolás még egyenlőre idetartozik. 

Ma biztosan tavasz van

A következő napokat is tavaszinak ígérik, de az előzőek nem voltak annak mondhatók. Volt jégeső, reggeli fagy és ehhez hasonlók. 

Azután, hogy Mayát kiengedték a kórházból és kifújtuk magunkat, hétfőn hármasban elmentünk megnézni egy autót Baglanban, ami úgy egy órányira van itthonról busszal. 
Felmerült, hogy kérünk-e hozzá hitelt és arra gondoltunk, hogy próbáljuk meg, hátha. 
A múlt hét végén kiderült, hogy nem kapunk semennyi hitelt az autóvásárláshoz. Ennek több oka is lehet. Az egyik az, hogy itt eddig semmilyen hitelünk sem volt, tehát senki nem tudta azt nyilatkozni, hogy rendben visszafizettünk mindent. A másik ok, hogy általában 3 év itt tartózkodást szoktak kedvelni a hitelnyújtók. A harmadik, hogy viszonylag kis összeget akartunk felvenni. Nem azért mert kellett volna amúgyis, hanem mert kényelmesebb lett volna a hitelt fizetgetni. 
A ezen a héten viszont hétfőn is és kedden is dolgoztam, így abban maradtunk, hogy vasárnap elmegyünk és elhozzuk a kiszemelt példányt. Ami egy 2008-as ezüst színű Vauxhall Zafira lett 1.9-es dízel motorral és 7 üléssel. Ez az Opel itteni megfelelője. (Még ott helyben be tudtunk regisztrálni az útadóra és ki tudtuk fizetni a biztosítás első részletét is). 

Szép is, jó is, csak nekem volt nagyon szokatlan, főleg a sebességváltója, ami nem az a kifejezett kezesbárány. Nagyon figyelni kell vele, hogy rendesen a helyére ugorjon hármasba, és egyáltalán az összes többinél is. 
Az első úton hazafelé majdnem sikerült legégetnem a kuplungot, de végül mégsem. 
Még jó hogy van mérnök a családban, aki megérti, hogy mit mondanak az okosok, hogy miért és hogyan kell bánni a kocsival, úgyhogy Gyuritól kaptam kis vezetési tanácsokat, hogy mit és hogyan. Azóta már jobban összebarátkoztunk, de mindenképp résen kell lenni vele. 
Hétfőn reggel együtt kimentünk vásárolni a kocsival, hát, mit mondjak, fantasztikus dolog volt, hogy nem kell megszakadni. Kedden aztán együtt elmentünk az aznapi munkahelyemre és utána még haza egy rövid időre, aztán már mentem egyedül. 
És ekkor jöttem rá, hogy mekkora segítség is most az, hogy a kollégáim néhanap hazahoztak. Sokkal könnyebben találtam meg az utakat oda is és vissza is. 
Lassan megint lehet mondani, hogy kocsizni jó!

Nem unatkoztunk 2. rész

Kedden délután még mindig nem ehetett, de legalább annyiban előbbre jutottunk, hogy végül az ultrahang alapján azt a döntést hozták, hogy valami nagyon masszív fertőzés nyomait látják a jobb oldali petefészken, ami egyáltalán nem tudni, hogy honnan került oda. A nővérke szerint akár egy bevásárló kocsiról is kerülhetett valami baci a szervezetébe, ami ezt csinálta vele. A gyulladás az biztos. Így átcuccoltak bennünket mentővel a város másik nagy kórházába, ahol a szülészet-nőgyógyászat van. Időközben elkezdtek adni neki valami antibiotikumot, de ettől még volt olyan is, hogy majdnem 40 fokos láza volt. 

Mikor megérkeztünk a Singletonba, akkor éppen vacsora idő volt és Mayámnak a szeme már majd kiesett az éhségtől, viszont nem azzal kezdtünk, hogy ehet, hanem azzal, hogy az orvos előbb látni akarta. Miután ezen is túlestünk, jött a nővérke, hogy milyen szendvicseket szeretne, de mondta, hogy ha lehet, valami melegre vágyna. Azt időközben visszavitték, élelmiszerbiztonsági okokból. Azért erre is találtak megoldást, kaptam egy papírt, amin kérték a földszinti éttermet, hogy adjanak meleg ételt az osztály kontójára. Lekocogtam vele és telefonon kérdeztem meg Mayát, hogy mit is szeretne enni. Mikor felértem, nagy volt az öröm és a boldogság. Én pedig, mikor már végre biztonságban tudtam a gyereket, összecuccoltam és elmentem haza. 

Már éppen ideje volt, mert az, hogy ő tudott néhány órácskát aludni, az rendben volt, de én összesen nem aludtam a 36 óra alatt egy órányit sem. Azt, hogy enni sem ettem, azt vehetjük a fogyókúrás program részének is akár. 

Nem akarom nagyon húzni a dolgot, a 4 nap alatt teletömték mindenféle antibiotikummal és fájdalomcsillapítóval, majd szombat reggel a doktor azt mondta, hogy lassacskán szerinte elmúlik a fájdalom, ő továbbra sem gondolná, hogy vakbélgyulladás, és menjünk haza békével, ha tudunk és ha Maya nem akar mindenáron maradni. Nem, nem akart, de nekem mennem kellett dolgozni, mert arra számítva, hogy ott lesz a kórházban még napokig, bevállaltam szombat délutánra munkát. Lilit kértem meg, hogy a kis közösségi buszról, az 53-asról leszedje Mayát, és így akkor nekem nem kellett felmennem a hegyre vissza, de már nem is volt időm rá. Az mindenesetre kissé megnyugtatott, hogy ha baj van, akkor 10 napon belül garanciával visszamehetünk. 

Persze mindezek mellett párhuzamosan itthon is történtek dolgok. Hétfőn, még délelőtt mi elmentünk megnézni egy kocsit, de visszafordultunk kipróbálás, és minden nélkül "megfutamodtunk" a hely és az eladó hatására. A hely talán nem lett volna annyira gázos, de a pasas és a munkatársai már nem adtak okot semmi bizalomra. A konténer sem volt valami vonzó, koszos volt és tele volt mindenféle alkatrészekkel, de ez még tán megbocsátható lett volna, de a pasi az maga volt a katasztrófa. Ápolatlan, mosdatlan, zsíros hajú, kövér, fogatlan, borostás ember, kőműves dekoltázzsal. Első ránézésre, 10 év fegyház, minden kérdés nélkül. 
A kocsi pedig ahhoz képest amit láttunk az interneten, egy lepukkant kasztnis és belsős autó volt. Lehet, hogy a motorja az jó lett volna, mert annak szép hangja volt, de a homloklemez és a hűtő közötti lemez az úgy nézett ki, hogy a brüsszeli csipke sírva könyörgött volna a mintáért. Így aztán köszöntük és szaladtunk hazáig.

Kedden végre meghozták a mélyhűtőt, amit lassan el is kezdtünk használni. Szerencsére még koradélben jött meg, de ezt már reggel 7-kor tudtuk, így Csücsköm is el tudott menni vezetni, amit most ez alkalommal már lényegesen élvezetesebbnek talált, ráadásul jól felkészülten indult el. Jó előre bevett fejfájás ellen ibuprofent, és így egész jól is érezte magát. 

Szerdán és csütörtökön is dolgoztam. Szerdán éjjel megint jártak itt a rendőrök, hogy keresik az előző bérlőt, megint csak az iskolába irányítottam őket, hogy Domi osztálytársa a lányuk, ott keressék őket. Vagy legalábbis ott meg tudják mondani az új címüket. 

Tegnap éjjel pedig, ittlétünk óta először volt áramszünetünk. Mint ma reggel kiderült - mert felhívtak bennünket sűrűn elnézést kérve az okozott kellemetlenségért - valami magasfeszültségű földkábelt vágtak el véletlenül valahol. 

Nem unatkoztunk, 1. rész

de ekkora pörgésre nem voltunk felkészülve igazán. Szombaton és vasárnap is dolgoztam, valahogy sikerült elkerülnöm az igazán nagy esőt. Aztán vasárnap este Maya azzal jött haza, hogy valahogy hirtelen megfájdult a hasa és lépni is alig tud. 

Mivel nem nagyon tudtam elsőre, hogy mi van, adtam neki fájdalomcsillapítót, amiből aztán a kétfajtát cserélgetve viszonylag sok elfogyott egész hétfő estig, amikor is már sírt és 39,2 lett a láza. Ez úgy este negyed hét körül lehetett. Ekkor már a mentőket hívtam, akik több körben kikérdeztek engem, Mayát és végül abban maradtunk, hogy küldenek kocsit, csak várjunk türelemmel. Bár itt azért volt némi fennakadás annak kiderítésében, hogy most akkor üljünk és várjuk a mentőt, vagy mi legyen. Olyat nem értettem, hogy menjünk, de az sem volt tiszta, hogy küldik a mentőt, úgyhogy visszahívtam őket, hogy ezt letisztázzuk. A végső válasz az volt, hogy várjunk türelemmel. Valamikor még időközben felhívtak, részben szabadkozva, hogy még mindig nincsenek itt, de kérdezve, hogy nem rosszabbodott-e a helyzet. Itt kénytelen voltam megerősíteni, hogy nem, nem gyógyult meg hirtelen, de annyira látványosan sem romlott a helyzet. Abban maradtunk, hogy ne legyen bezárva a ház ajtaja, és kapcsoljuk le az utca felőli oldalon a villanyokat, hogy lássuk, ha megjönnek. Maya itt feküdt a mi szobánkban, és felváltva adtunk ügyeletet itt illetve a másik szobában a mentőt várva.

Valahogy fél 10-10 körül érkeztek, megkérdezgették Mayát, tapogatták, hogy hátha okosabbak lesznek. Párhuzamosan persze ment az EKG, vércukorszint mérés, és ki tudja még mi. Aztán felkerekedtünk, hogy kimenjünk a mentőhöz, ami aztán még itt állt hosszasan a ház előtt. Azután indultunk el, hogy bekötöttek neki egy branült, aztán azon keresztül kapott további fájdalomcsillapítókat a későbbiekben. Abban maradtunk, hogy valószínűleg vakbélgyulladás. 

Úgy 11-fél 12 lehetett mikor odaértünk a kórházhoz, de nem volt hely a felvételi részlegen, így várnunk kellett kinn  a kocsiban, amivel semmi baj nem volt, mert finom meleget csináltak benne. 

Itt az a rendszer, hogy a mentővel érkezettekkel külön csapat foglalkozik, külön helyen, bár ugyanazon a szinten, ahová a városból és a környékről lábon beérkeznek a betegek. 

Van egy meglehetősen nagy terem, ami össze van kötve a többi részleggel is. Itt, bár nem számoltam, de nagyjából úgy 10-12 beteget tudnak ellátni egy időben. Az ágyak helyei úgy vannak kialakítva, hogy minden egyes  ágyhoz tartozik mindenféle kütyü. Vérnyomás mérő, oxigén, meg a fene tudja, hogy még mi minden. Az ágyak pedig részben fallal, részben pedig ilyen elhúzható függönnyel vannak elválasztva. 

Itt kapott ágyat Maya, én egy széket mellette. Reggel, úgy 5 körül érkezett meg az első orvos, aki valószínűsítette, hogy tényleg vakbélgyulladás, és megígérte, hogy küld sebészt. Addig fájdalom és lázcsillapítás zajlott nagy erőkkel. 

A sebész arra jutott, bár elég nehezen tudott addigra értékelhetőt kihúzni Mayából, hogy nem annyira biztos az a vakbélgyulladás, ő kérne egy ultrahangot, hogy lássuk mi van. Ez azzal járt, hogy kicsit később felköltöztünk a sebészetre, ahol ugyanolyan rendszerben, mint a sürgősségin, volt egy gyűjtő terem, ahol azok az esetleges sebészi esetek várakoztak, akiknek dönteni kellett a kezeléséről, esetleg konzulenseket bevonni. 

Valahogy 1 óra körül ment le Maya egy kerekes szék és egy markos legény segedelmével az ultrahangra. Egész addig se nem ehetett, se nem ihatott. Az ultrahang után nem sokkal azt megengedték neki, hogy igyon, ami nagyon nagy segítség volt. Ez már kedd délután volt. 

Már megint tanulunk, csak most vezetni

Hát csak kapkodom a fejemet. Már megint hétvége mindjárt. 

Hétfőn én dolgozni voltam, Csücsköm vezetni. Szegény egy kicsit szenvedett a dologgal is és az oktatóval is. Maga a vezetés eddig sajnos neki soha nem okozott élvezetet, még akkor sem, amikor szinte naponta vezetett. Ez volt az oka, hogy nagyjából, ha nem volt muszáj neki vezetnie, akkor vezettem én. De most sajnos nincs mese, mert a legritkább esetben tudom este hazahozni, pedig az az egész heti közlekedésnek a rákfenéje. 
Az oktatóval alapjaiban semmi baj nem volt, csak valahogy nem jutott el hozzá, hogy nekünk már van jogsink és nem kell vizsgáznunk, csak némi itteni rutinra akarnánk szert tenni, mielőtt kimegyünk a vészbe. Így aztán ő Gyurit 2 órán keresztül "vegzálta", hogy hogyan is kellene fogni a kormányt szabályosan, hogyan váltson, hogyan kezelje a féket, gázt, stb. Engem is folyton kijavított, hogy nem így, hanem amúgy, míg a harmadik, vagy negyedik olyasmi kijelentésnél, hogy ez így nem lesz jó a vizsgán, visszakérdeztem, hogy milyen vizsgán? Nekem nem kell vizsgáznom. Mi??? Na, és akkor magyaráztam el neki újra, hogy idén harminc éves a jogsim és tökéletesen megegyezik az övével, pontosan úgy néz ki, semmi különbség. Ugyanis időközben megkaptuk a brit jogsinkat, ami nekem ha jól emlékszem, 2033-ig érvényes. 
Ez volt a fordulópont, hogy a tantusz földet ért, már mentünk is ki a forgalomba. Körbejártuk a várost nagy vonalakban. Majd nagyon résen kell lennem a sebességhatárokkal, mert nagyon könnyű túllépni őket, és úton-útfélen radarok vannak. 

Keddre olyan lehülés jött, hogy csaknem kockára fagytunk többször is. Szerencsémre most már, ha ide megyek a közelebbi otthonba dolgozni, akkor többek is el tudnak vinni, vagy össze tudnak szedni útközben, így nem minden nap áztam agyon, vagy fagytam meg.