Dominik hazérkezése

Domi 2002. decemberében kicsattanó egészségben

Ott kezdeném, hogy akkor láttuk először Dominikot, mikor már 3 hetes volt és elmentünk arra a településre, ahonnan az életadó anyja elutazott szülni Szeged környékére. Ez a település Hajdú-Bihar megyében van, nem túl messze Debrecentől. Reggel 9-re mentünk a gyámhivatalba a hivatalos részét elintézni a dolgoknak. Jó korán keltünk. Akkor még élt Csücsköm édesanyja, így ő vigyázott a többi gyerekre. Idejében odaértünk. Kiderült, hogy az anya valami szembetegségből kifolyólag csökkent látó, így felolvasták neki a lemondónyilatkozatot. Utána, mikor elrendeztük az összes hivatalos dolgot, a lány nevelőszülei meghívtak bennünket ebédre, amit bár szerettünk volna visszautasítani, valahogy nem nagyon lehetett. Ebéd után indultunk el toronyiránt Szeged felé, kezünkben egy papírral, hogy megnézhetjük a babát. Aznap majdnem 1000 km-t vezettünk kis hazánkban. Délután 5-6 között értünk a kórházba, ahol még mindig inkubátorban volt Dominik. Néhány percre a karunkban tarthattuk Dominikot és biztosítottuk arról, hogy nemsokára jövünk érte. A gyámhivatal nem sokkal azután, hogy aláírtuk mindannyian a szükséges iratokat, még szükségesnek látta, hogy személyesen győződjenek meg arról, jó helyre kerül a baba. Így meg kellett várnunk ezt a látogatást is és utána még vagy 2 hét telt el, mire nagy nehezen megírták a kihelyező határozatot. Ez is csak akkor történt meg, amikor már a kórház is erősen forszírozta a hazaadást a különféle fertőzésveszélyekre hivatkozva.
November 13-án mehettünk végre érte Szegedre. Első utunk a Tb-be vezetett, hogy megkapjuk a TB kártyáját és utána az anyakönyvi hivatalba, az anyakönyvért. Szerencsére mindkettő viszonylag közel volt a kórházhoz. Kaptunk útravalónak tápszert Dominiknak és elindultunk haza. Az odafelé vezető uton még a régi 5-ös főúton mentünk, de az rémálom volt. Visszafelé pedig az akkor még horror autópályadíjas M5-ön jöttünk. Hát az fényévekkel jobb és időben sokkal rövidebb út volt. Mikor hazaértünk, a nagyobbak nagyon lelkesek voltak. Aztán 2 nap után jött a feketeleves Dominiknak ezzel a fertőzéssel. Gyakorlatilag, mint kiderült, kapott egy szepszist, nem tudni honnan. A harmadik nálunk töltött délutánján nem nagyon akart enni, aztán nagyon hűvös volt a bőre fürdetéskor. Aztán egyszer csak, amikor ott álltunk mellette szusszant egy nagyot és nem vett többet levegőt. Összenéztünk Csücskömmel és egyikünk rögtön el kezdte lélegeztetni, a másik szaladt a telefonhoz mentőt hívni. Csücsköm édesanyja pedig leszaladt a kapuba várni a mentősöket, akik érzésre jó sokára értek oda. Mi közben felváltva lélegeztettük Domit. Így mire a mentősök odaértek, egész jól vette önállóan a levegőt, viszont a mentősök nem hitték el, hogy nem vesz levegőt. Ezért olyan kórházba vittek bennünket (a régi Budai Gyerekkórházba), ahol se lélegeztető gép, se intenzív osztály, se semmi ami kellett volna. Engem hazaküldtek azzal, hogy majd reggel menjek vissza, ők addig megfigyelik. Ők se nagyon hittek nekünk, hogy nem lélegzik. Addigra már az is látszott, hogy a nyakán levő mirigyek körben megduzzadtak, bepirosodtak.
Reggel, mikor visszamentem a kórházba, néztem a kórtermet, ahol lennie kellett volna a gyereknek, aki sehol nem volt. Kiszaladt a vér a fejemből, hogy hol a gyerek. Szerencsére jött valami orvos, aki "megnyugtatott", hogy nem halt meg, csak átszállították a Tűzoltó utcai klinikára, mert tényleg nem vett levegőt. A Cerny alapítvány mentősei 90 percig küzdöttek azon, hogy Domit valahogy visszahozzák az életbe és szállítani tudják Nagyon rossz érzés volt úgy hazamenni a kórházból az első 2-3 napon, hogy igazából nem tudtunk mit mondani a gyerekeknek Dominikról, meg bennünnket is a sírás környékezett. Az orvosok sem tudták megmondani, hogy honnan kapta ezt a szepszist, amibe majdnem belehalt.
Viszont erős kiskölyök volt már akkor is. Addig nyekergett a Tűzoltó utcai klinika intenzív osztályán, mire rájöttek, hogy bizony azért nyekereg, mert nem tetszik neki, hogy pucéran egy szál pelenkában tartják, még csak nem is inkubátorban, hanem egy ahhoz hasonló nyitott kiságyban. Amikor rájöttek, hogy fázik, felöltöztették, sőt, bekapcsolták időnként a felette levő hősugárzót is. Mindjárt csend lett. Azóta is fázósabb, szereti a meleget. Másfél hét után adták haza.
Mondjuk, álmomban sem gondoltam volna, hogy annak a vöröskeresztes elsősegély tanfolyamnak köszönhetően tudjuk megmenteni Dominik életét, amit mindketten még az általános iskolában hobbiból végeztünk el. Ha az akkor szerzett ismeretek valahol mélyen elásva nincsenek a fejünkben, akkor ma nincs itt velünk Dominik, és egy sokkal szomorúbb blogot írok.

Maya otthon

2001. augusztusában még öten voltunk

2001. augusztusában Benivel és Mayával

Csücsköm Lilivel ugyanakkor

Mayáért ugye megint csak nem kellett messzire mennünk, mert itt Budapesten született, annak ellenére, hogy az életadó anya a déli országrészben lakott. Az asszonynak ő volt a harmadik gyereke, mint ahogy nálunk is a harmadik lett. Nagyon vékonycsontú kisbaba volt. Icike-picike lábacskákkal, kezecskékkel és egészen kicsi törékeny testtel. Az 56-os ruhákból még 1 hónaposan is majdnem kiesett, pedig addigra már egész jól összeszedte magát (2080 g volt a születési súlya).

Annak ellenére, hogy Budapest egyik leghíresebb szülészetéről vittük haza, Mayának szintén szájpenésze volt és az 1 hónapos kórházi tartózkodás miatt lett egy igen komoly köldöksérve, amit még a későbbiekben lehet, hogy a gondos kezelés ellenére meg kell majd műteni. Ez majd a felnőtt kor közeledtével kiderül. Nagyon nem figyeltek rá a kórházban és valószínű, hogy a hospitalizáció már erősen elkezdődött, mire hazakerült. Még 1-2 hónappal a hazakerülés után is nagyon haragudott a világra. Talán 3-4 hónapos lehetett, mire először elmosolyodta magát. Kellett rá erősen vigyázni, hogy nehogy a két nagyobb valahogy kipiszkálja a szemét, vagy etessen vele valami neki nem valót. Ugye akkorra Beni 21 hónapos volt, Lilike pedig 11 hónapos. Mindketten jártak már és elkezdtek beszélni. Beni akkorra indult el, mikor Lili elkezdett felállni és sétálgatni.


Nem kapkodta el nagyon. Lili pedig 7 hónaposan már állt és 8-9 hónaposan már elkezdte formálni a szavakat.


Az első éjszakát Maya végig sírta, gyakorlatilag addig sírt, amíg el nem aludt valamikor hajnalban. Nem nagyon tudtuk megnyugtatni, pedig bevetettünk mindent. Lehet, hogy az éjszakai cukros teáztatás hiányzott neki, ami legnagyobb elképedésünkre bevett kórházi gyakorlat volt. Azt viszont nem adtunk neki egyáltalán. Arra már nem emlékszem, hogy vajon próbáltam-e megetetni éjszaka, de gyanítom, hogy igen. Ettől azonban nem lett nagyobb sokkal a csend. Főképp nem túl hosszú időre.


Érdekes, hogy cumival aztán később nagyon jól aludt. Beni nem cumizott egyáltalán, se az ujját nem szopta. Lilike szinte alig cumizott, viszont az ujját, még ma is szopja néha. Mayának a későbbiekben volt olyan időszaka, amikor 7-8 cumija volt forgalomban, hogy mindig legyen legalább 1-2, amit használni lehet, vagy előkerül. Nálunk nem váltak be azok a formatervezett cumik, amiket lehet kapni. A jó kis hagyományos cseresznyecumiból, akár bármennyi is jöhetett.

Eleinte sokat volt puffadt a pocakja, mert nagyon sokat evett egyszerre, úgyhogy taktikát változtattunk. A cumisüveg felénél megálltunk 1 büfire és csak utána folytattuk az etetést és úgy 2 hónapon keresztül Sab simplex evezetű cseppeket adtunk neki, hogy ne puffadjon a sok benyelt levegőtől.

Kaptunk mindegyik gyereknek anyatejet, amit 2 naponta lehetett elhozni a gyerekrendelőből. Ez nagyon jó volt. Az értékes tápanyagtartalmon kívül még a szorulást is ki tudtuk kerülni mindig. Váltva adtuk az anyatejet és a tápszert.