kivették Mia lábából azt a 2 szál cérnavéget, amit le kellett vágni a seb két végéről. Ennyi volt a varratszedés. A nővérke levette a kötést, szépen finoman, de segítve is volt azzal, hogy eredetileg is olyant tettek rá, ami nem tud nagyon beleragadni, mert valami fóliaféle van rajta. Szóval jobban sziszegett a ragtapaszok miatt a gyerek, mint bármi másért.
Október 4.-én kell visszamennünk az ortopéd sebészhez, akkor valószínűleg meg is röntgenezik.
csütörtök, augusztus 16, 2018
hétfő, augusztus 06, 2018
Kedden végre, valahára
megműtötték Mia lábát. Bár korántsem volt annyira egyszerű a dolog, mint azt remélni lehetett volna.
Reggel amikor beértünk a kórházba, rögtön kapott a lány egy ágyat egy hatágyas kórteremben, ahol már volt egy hölgy, aki időközben távozott. Így gyakorlatilag egyedül voltunk egész nap, már amikor ott voltunk.
Egy nővérke, vagy tudom is én ki, nekifogott a papírozásnak, aztán közben befutott az altató orvos, aki átvette a stafétát. Mint kicsivel később kiderült, ő semmit nem tudott az előzményekről, ő eredetileg a lemondó páciens műtétjére készült, aznap reggel tudta meg, hogy változott a táncrend. Így az előzményekre mi hívtuk fel a figyelmét, amitől ő rögtön "kapott egy könnyű kis infarktust". Azonnal meghallgatta Miát és azt mondta, hogy legfeljebb lokális érzéstelenítéssel lesz meg ez a műtét, ő biztos nem altatja, annyira zörög, sípol. Egyébként is, ha felépült, akkor menjen vissza a háziorvoshoz és járjanak utána a sípolásának, mert ez így nem jó. Vagy asztmás vagy ki tudja mi, de utána kell nézni.
Ebben jól megegyeztek és akkor jött a sebész, hogy jó lesz-e úgy, hogy lokálisan érzéstelenít, nem fél-e a gyerek a tűtől. Mondta, hogy nem, úgyhogy már 9 körül vitték is.
Mint kiderült, nem is az tartott soká, hogy megműtsék, hanem hogy érzéstelenítsék teljesen. Ehhez a teljes dózist meg kellett kapja a gyógyszerekből.
Fél 12-kor már vissza is ért és akkor 5-ig azt vártuk, hogy mehessünk már végre.
A történet másik szála, hogy én sem voltam csúcsformámban, az a vírus, vagy ki tudja mi, akkor kezdett bele a második fordulóba. Előző este belázasodtam, rázott a hideg, akkor még jobban jellemző volt a köhögés, aztán utána még néhány napig időnként belázasodtam és el kezdett fájni a hasam, illetve inkább azt mondanám, hogy a beleim. De nem kicsit, hanem nagyon, amikor megáll az ember a lépéssel is, mert annyira fáj. Orvoshoz menni nem nagyon akarózott, meg bíztam benne, hogy ó, mindjárt elmúlik. De nem.
Aztán voltak még itt régebbi készletek amikor kiutaztunk, hoztunk egy nagyobb adag gyógyszert, most már lassan ki lehet dobni a maradékot, de abból még elővettem Normixot és úgy tűnik, az segített. Legközelebb hasonló esetben muszáj lesz felmenni az orvoshoz, mese nincs. Tegnap volt az első nap, hogy nem fájt semmim. Köhögni még itt-ott köhögök, de már tán múlóban van.
Szóval, azt az 5 és fél órát aktív kornyadozással töltöttem. Nem esett jól. Viszont hazafelé úton Ieuan bejött Miát felszedni a kórházból, így nekem már csak haza kellett jönnöm és lefeküdnöm.
Mia pedig nagyon ügyesen jön meg a mankókkal és a cipőcskéjével, amit kapott a sajátja helyett, amíg a kötés a lábán van.
Reggel amikor beértünk a kórházba, rögtön kapott a lány egy ágyat egy hatágyas kórteremben, ahol már volt egy hölgy, aki időközben távozott. Így gyakorlatilag egyedül voltunk egész nap, már amikor ott voltunk.
Egy nővérke, vagy tudom is én ki, nekifogott a papírozásnak, aztán közben befutott az altató orvos, aki átvette a stafétát. Mint kicsivel később kiderült, ő semmit nem tudott az előzményekről, ő eredetileg a lemondó páciens műtétjére készült, aznap reggel tudta meg, hogy változott a táncrend. Így az előzményekre mi hívtuk fel a figyelmét, amitől ő rögtön "kapott egy könnyű kis infarktust". Azonnal meghallgatta Miát és azt mondta, hogy legfeljebb lokális érzéstelenítéssel lesz meg ez a műtét, ő biztos nem altatja, annyira zörög, sípol. Egyébként is, ha felépült, akkor menjen vissza a háziorvoshoz és járjanak utána a sípolásának, mert ez így nem jó. Vagy asztmás vagy ki tudja mi, de utána kell nézni.
Ebben jól megegyeztek és akkor jött a sebész, hogy jó lesz-e úgy, hogy lokálisan érzéstelenít, nem fél-e a gyerek a tűtől. Mondta, hogy nem, úgyhogy már 9 körül vitték is.
Mint kiderült, nem is az tartott soká, hogy megműtsék, hanem hogy érzéstelenítsék teljesen. Ehhez a teljes dózist meg kellett kapja a gyógyszerekből.
Fél 12-kor már vissza is ért és akkor 5-ig azt vártuk, hogy mehessünk már végre.
A történet másik szála, hogy én sem voltam csúcsformámban, az a vírus, vagy ki tudja mi, akkor kezdett bele a második fordulóba. Előző este belázasodtam, rázott a hideg, akkor még jobban jellemző volt a köhögés, aztán utána még néhány napig időnként belázasodtam és el kezdett fájni a hasam, illetve inkább azt mondanám, hogy a beleim. De nem kicsit, hanem nagyon, amikor megáll az ember a lépéssel is, mert annyira fáj. Orvoshoz menni nem nagyon akarózott, meg bíztam benne, hogy ó, mindjárt elmúlik. De nem.
Aztán voltak még itt régebbi készletek amikor kiutaztunk, hoztunk egy nagyobb adag gyógyszert, most már lassan ki lehet dobni a maradékot, de abból még elővettem Normixot és úgy tűnik, az segített. Legközelebb hasonló esetben muszáj lesz felmenni az orvoshoz, mese nincs. Tegnap volt az első nap, hogy nem fájt semmim. Köhögni még itt-ott köhögök, de már tán múlóban van.
Szóval, azt az 5 és fél órát aktív kornyadozással töltöttem. Nem esett jól. Viszont hazafelé úton Ieuan bejött Miát felszedni a kórházból, így nekem már csak haza kellett jönnöm és lefeküdnöm.
Mia pedig nagyon ügyesen jön meg a mankókkal és a cipőcskéjével, amit kapott a sajátja helyett, amíg a kötés a lábán van.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)