Ma reggel a bolt után kis időt azzal töltöttem, hogy próbáltam megérteni, ki, mit és miért tesz vagy nem tesz menekült ügyben Magyarországon, Ausztriában és Németországban. Sajnos sokra nem jutottam, amire meg mégis, az nem tetszik egyáltalán.
Ebédkészítés után nem sokkal sikerült végre elmenni fodrászhoz, bár a fiúk nagyon húzták az orrukat, hogy nem akarnak menni, mert akkor biztos nagyon rövid lesz a hajuk. Aztán valahogy mégis csak sikerült elindulnunk és le is vágták a hajukat. Nem annyira rövidre, mint ahogy én szerettem volna eredetileg, de muszáj volt engedni, mert különben aztán úgy néztek volna ki, mint két ősember, mert soha többet nem jöttek volna fodrászhoz. Szóval jutott is, maradt is. Legalább lett fazonja a hajuknak, és rövidebb is lett. Engem is megnyírtak, mert ugyan Maya a múltkorában rövidített rajta, de azért nem volt tökéletes.
Megküzdöttem Maya nadrágjának a felhajtásával is. Sose gondoltam volna, hogy hajnyíró ollónak is lehet annyira örülni, mint ahogy én ma örültem neki, hogy eszembe jutott, hogy van ilyenünk is amit esetleg jobban tudok használni nadrágszövet vágásra, mint egy konyhai ollót vagy egy körömvágó ollót. Reggel nem akartam venni, mert nagyon drága lett volna, főleg úgy, hogy holnap délután itt van egy egész rakás olló a dobozokban. De cérnát azért vennem kellett, mert az nem volt elég, ami volt nálam egy kis úti varrókészletben. Az legfeljebb 2 gomb felvarrására lett volna elég.
Aztán időközben a két kisebb el kezdett kavarni, hogy ki melyik szobából hova költözzön és milyét vigye magával, mert ők össze akarnak költözni. Hát majd meglátjuk, hogy mi forr ki belőle. Az egész onnan indult, hogy Beni nagyon nehezen birkózott minden nap a tolóajtóval, ami a szobáján van. Néha alig bírt kijönni, néha nem tudta jól bezárni, mindeközben pedig a padlószőnyeg látta kárát a nyűglődésnek. Ja, és a zajra, amit okozott szinte mindig felébredt valaki rajtam kívül is. Aztán tegnap Csücsköm vitt innen a konyhából ilyen talált, kiesett csavarok közül néhányat fel és valahogy sikerült neki megreparálnia azt az ajtót, így Beni most annyira nem akar költözni sehova. Na, majd meglátjuk.
Ma kaptam a hírt, hogy a februári kezdethez képest, már valamikor vagy a hét végén, vagy ma sikerült a hatóságoknak nagy nehezen addig jutnia, hogy a ház át lett írva az új tulajdonos nevére. Már lassan hála imát rebeg az ember. Pedig nem így kellett volna ennek se mennie.
És még mindig hadakozom a szolgáltatókkal, hogy ne akarjanak már hónapokkal az átadás után is rajtam bevasalni dolgokat. Nem egyszerű. Az valahogy nehezen megy le a torkukon, hogy emailben legyenek kedvesek értesíteni, hogy mit kellene fizetnünk. Nem, ők ragaszkodnak a papírhoz, nem baj, hogy most már meg se kapom.
Zsóka pedig egyszerűen fantasztikus. Addig-addig járatta az eszét, hogy mit lehetne csinálni Anyahajóval és Pirossal, míg egyszercsak most a hét végén rákérdezett Csaba testvéréékre, hogy nekik nem kell-e véletlenül cica. És láss csodát, kell nekik. Hét végén már mehetnek is. Ők is vidéki cicák lesznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése