A tegnapi nap nem a legsikeresebb napként fog bevonulni a történelembe, pedig reggel még esélyes volt rá.
Az történt, hogy csütörtök hajnali magányomban 5 óra után túrtam az álláshirdetős oldalakat és találtam egy hirdedést, hogy konyhai alkalmazottat keresnek, mint később kiderült, egy Fish and chips helyre, tőlünk nem túlságosan messzire. Kissé szokatlan volt a hirdetés, mert csak telefonszám volt megadva, amit aztán kicsit később, 9 után fel is hívtam. Abban maradtunk, hogy másnap, azaz pénteken találkozunk, mármint hogy én odamegyek az üzlethez. Így is lett, jó korán érkeztem, volt időm odatalálni, nézelődni, elázni. 10-kor pedig bementem, mert ugyan férfit vártam, hogy jöjjön, egy nő jött, mint kiderült a tulaj felesége. Abban maradtunk, hogy szerdán megyek próbanapra aztán ha minden rendben, akkor továbbiakban náluk dolgozom. A részletek majd szerdától.
Aztán még mindig tegnapnál járunk, azaz pénteken. Mikor reggel végeztem, még haza tudtam jönni az egyetem előtt, ettem, kiteregettem és Lilivel abban maradtunk, hogy gördeszkázhat a ház előtt, ha megígéri, hogy nem töri ki a nyakát. Aztán elhúztam. Mikor este hazaértem, arra jöttem, hogy mind a 4 gyerek kinn van az utcán és felváltva gördeszkáznak a setétben. Ügyesek voltak, de aztán 7 előtt egy kicsivel ajánlottam, hogy tán be kellene jönni most már.
Hát akkor, abban a szúrásban nem jöttek be, csak Beni, a többiek kinn maradtak. Amikor viszont bejött Domi, már lélekszakadva jött, hogy menjek máris, mert Maya elesett és nem bír lábraállni. Gondolom sejtitek a történet végét. Igen, eltört a lába. Csak mire ez ténylegesen kiderült, addigra már beszéltem az itteni segélyvonallal, aztán a következő lépcsőben ők hívtak vissza, hogy mit is kellene, de végül abban maradtunk, hogy annyira fájt a gyerek lába, hogy nem vártunk min. 1 órát a mentőre, hanem taxival bementünk a kórházba, ahova mondta a hölgy, hogy kellene. Tanácsolta, hogy adjak neki Nurofent addig is. Mire idáig jutottunk, már itthon volt Csücsköm is, így egy kicsit könnyebben vittük ki Mayát, mint ahogy beküzdöttük Lilivel korábban. Azért azt hozzátenném, nem volt egyszerű eset, nagyon magas a küszöb, ott a 3 lépcső is, a szűk kijárat az utcára. De azért csak sikerült, mire megjött a taxi, már hipp-hopp kinn is voltunk.
A kórházban regisztráltak bennünket, aztán röpke két-két és fél órás várakozás után orvoshoz jutottunk. Kikérdezett, megtapogatta, látta, hogy csorog a könnye Mayának, aztán továbbküldött bennünket a röntgenre. Ott is jól megríkatták, de mindenki folyamatosan bocsánatot kért, hogy elnézést, de muszáj kicsit mozgatni erre-arra.
Itt üdögéltünkben amíg vártunk az eredményre, már szinte elaludt Maya, és őszintén szólva én is kornyadoztam kissé. Viszont szerencse a szerencsétlenségben, hogy csak majd hétfőn lesz a szülinapja. Ennek örömére pénteken még gyereknek számított és kisvártatva kijött értünk egy kedves, fiatal doktor, aki annak ellenére, hogy vagy indiai vagy pakisztáni eredetileg, a szokásostól eltérően gyönyörűen beszélt angolul. Úgyhogy csak az ismeretlen, a lábtöréshez kapcsolódó kifejezéseket nem értettem, de végül megértettük egymást egész jól. Mire végzett a kikérdezésünkkel, megkerült a röntgen lelete is, aztán én is láttam, hogy hol tört el neki. Közvetlenül a bokája felett, de nem nyílt szét, sem a csont, sem a bőr. Lehet, hogy inkább repedésnek mondanám, de nem tudom pontosan. Fájni fájt, az biztos.
A hölgy, aki a gipsz félét feltette a lábára, még mielőtt hozzáfogott, adott neki valami fájdalomcsillapító gázt, amitől kicsit ellazult, és be tudták állítani irányba a lábfejét. Aztán valami hirtelen rosszullét miatt berohant egy apuka, aztán a nörsz a babával. A riasztásra összeszaladt az összes gyerekorvos, akkor látszott, hogy vannak vagy tízen szolgálatban. Mayáról egy kicsit lekerült a figyelem, de ő még mindig szipuzott, így mivel már az látszott, hogy befejezték a lába nyuzgatását, kivettem a szájából, mert már lassan kezdett olyan betépett fejet vágni. A gipszelős hölgy hozott Mayának egy pár mankót, meg egy időpont hétfőre a törési részlegre, ahol valószínűleg átcserélik a rajta levő gipszet valami könnyebbre. Mintha üvegszálat emlegettek volna. Kaptunk a nörsztől fájdalomcsillapítót is. Mindezt ingyen. Itt Wales-ben nem kell a felírt gyógyszerkért és egyebekért fizetni, csak azért, amit a pocról úgy veszel el, mint a tejet és a kenyeret.
Mikor végeztünk, még meg kellett várjuk a taxit, amit a kórház falán elhelyezett forródrótról hívtam. Ez egy piros telefon, ami a taxi társaságnál csöng.
Azt talán nem mondanám, hogy könnyen ment a házba bejutás, de szerencsére Lili még ébren volt, így Csücskömet nem kellett felébresszem. (Még a kórházba érkeztünk után megbeszéltük, hogy tekintettel a siralmas telefon és internet elérésre, Csücsköm elmegy aludni, hogy legalább azzal haladjon, hogy kialussza magát, amennyire lehet. A kórház egy nagy betontömb és annak is a legalján voltunk.) Maya már addigra nagyon ki volt akadva. Nehezen tudtam visszatartani a hangoskodástól, hogy ne verje már fel az egész házat. Nyilván gondolta, vagy nem is gondolkodott rajta, csak ez jött ki belőle, hogy neki nyűgje van, fáradt, nem foglalkozik a többiekkel. Aztán valahogy mégiscsak megúsztuk, hogy mindenkit felébresszen. Már 2-re ágyban is volt mindenki, én is.
Lili beáldozta az ágyát, Maya matraca lekerült a földre, azon aludt Lili, Maya meg Lili ágyában. Így elkerültük az éjszakai hurcolkodást.
Azért Lili csak nem aludt jól. 5 óra után, mikor már ébren voltunk mi is, lejött, hogy itt akarná lenn folytatni az alvást, mert az a matrac nem jó neki. Apukája elment 3/4 6-kor és utána már aludt is. Én meg jól elfoglaltam magam, de hogy mivel, azt majd néhány nap múlva részletezem.
Aztán 8-kor elmentem vásárolni és miután hazajöttem ment tovább az élet. Maya felkelt, már amennyire lehetett, fürdött, aztán itt lenn azt a szerencsétlen kanapét kinyitottam, rátettük a matracát és azóta itt lenn heverészik, tévézik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése