Tegnap reggel, mikor odaértem a kórházba, már újra abban a szobában volt Maya, ahol este hagytam. Ugye ilyenkor az a kötelező kűr része, hogy WC-re kell menni és mikor megérkeztem, szinte ez volt az első, hogy akkor menjünk. Az egy kicsit nehezen ment, hogy odáig elbotorkáljon Maya, és mire visszaértünk, már sírt, hogy fáj nagyon, de annyira, hogy abbahagyni sem bírta a sírást. Akkor kértem a nővérkéket, hogy hoznának valamit, de azt mondták, hogy mást már nem tudnak adni, csak morfint, viszont ha arra van szükség, akkor csak leghamarabb délután, estefelé tudunk haza jönni, ha nem fáj már annyira. És akkor tényleg az lett, hogy kivártuk a késő délutánt. Addig egész kellemesen telt a nap, Maya jókedvű volt és készülődünk hazajönni.
Egy dolgot mindenképp el kell mondani, nem tudom, hogy más kórházakban mi a helyzet, de itt az ellátás fantasztikus. Az ebéd nagyon finom volt, akár kettőnek is elég lett volna az egy adag. Délután, a tea időben uzsonna van, ami akár meleg étel is lehet, több féléből lehet választani és mit tesz Isten, ez is finom. Egyébként pedig rend, tisztaság, kedvesség.
A taxiba Maya már egész rutinosan szállt be, viszont csorogtak a könnyei és ez a helyzet annak ellenére fokozódott, hogy a sofőr úgy vezetett, mintha egy kosár tojást kellene célbajuttatnia. Mire hazaértünk, már egész ki volt. Ráadásul szélvihar is volt, majdnem feldöntötte, míg araszolt befelé a házhoz. Végül bejutottunk és aztán itt már igazán sírt. Kicsit később végül rá tudtam beszélni, hogy menjünk fel, fürödjön meg, még ha segítséggel, akkor is. És adtam neki fájdalomcsillapítót, amit még a kórházban adtak. Nagy nehezen elaludt, és reggel megint azzal ébredt, hogy sírt, hogy fáj. Aztán nem sokkal később, mikor már megmászta az emeletet, az is előkerült, hogy vissza kellene menni a kórházba, mert ott van másik fájdalomcsillapító és legalább nincs lépcső. Hát itt már ellenálltam és abban maradtunk, hogy kap fájdalomcsillapítót, de egy kicsit nagyobb türelmet tanusítson a világ iránt, hiszen az is türelmes vele.
Most, ahogy így elnézem a délelőtti történéseket, talán jól döntöttem, mert ugyan néha elköhinti magát, hogy fáj a lába, de nem zokog. Azt hiszem, egy ekkora műtét után az irreális elvárás lenne, hogy ne érezze, hogy mi történt. Most, pár perccel ezelőtt, egész ügyesen és sírás mentesen ment fel az emeletre és intézte a dolgait.
Mi reggel Lilivel odaát voltunk a Tescoban, előtte beszaladtam az út túloldalán egy étterembe, amiről azelőtt nem is tudtam, csak Adél említette, hogy az egy étterem és miért nem próbálok ott munkát kapni. Tegnap egyébként, ahogy ígérte, felhívott a tulaj, akinél kéne dolgozzak, de most ő határozottan a jövő hetet jelölte meg mind lehetséges kezdési időpont, bár felvetette, hogy nem akarnám-e eltolni karácsony utánra. Mivel Liliék azért elég sokat itthon vannak, mondtam, hogy inkább nem. De van valami zavar az erőben, így inkább folytatom a keresést. Úgy értünk haza, mint az öntött ürgék. A kabátom alá papírokat kellett tenni, hogy ne a szőnyegpadló legyen csurom vizes, annyira csöpögött.
Ezt, amit ma írtam, hajnalban kezdtem, most délután 1/4 3 van. Jelentem, Maya jól van. Lehoztam az egyik laptopot és most azon nyomul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése