Itt egy kicsit vissza kell menjek még a második gyerek előtti időkhöz. Először is, mikor Benit hazahoztuk a kórházból, igen rövid idő alatt „megfeküdtünk”. Ez ugye annak volt köszönhető, hogy teljesen más ritmusban éltünk azelőtt, mint ahogy a gyerek odakerültével élnünk kellett. Ő ugyan az ötödik éjszaka után nagyon rendesen végigaludta az éjszakát, de hát akkor is reggel 5-fél hat között kelni kellett hozzá és még 11-éjfél körül evett utoljára. Szóval innentől kezdve keveset aludtunk. Azelőtt eléggé éjszakai baglyok voltunk, de legalább volt időnk kialudni magunkat. Na ez megszűnt. Így telt el néhány hónap. Valaki menet közben elkottyintotta, hogy nem lesz ez mindig így, nem fog az a baba mindig olyan nagyon korán kelni, hanem úgy 8-10 hónaposan már kicsit később fog kelni. Így arra az elhatározásra jutottunk, hogy akkor minél hamarabb jöjjön a következő gyerek, mondjuk mire a nagyobb 10 hónapos lesz. Ezek után október-november táján el kezdtem a különböző civilszervezeteket felhívogatni, hogy mi újság, nincs–e "felesleges" gyerekük, stb...
Aztán egy darabig nem történt semmi. Egyik vasárnap 1999. februárjában egyszer csak úrrá lett rajtam a rakosgathatnék, hogy hol vannak a csecsemőruhák és egyébként is mi lesz a következő gyerek neve. Ez volt a délután két központi kérdése. Mint később kiderült, nagyjából ezekben az órákban született meg a második gyerekünk. Kedden este, mielőtt elmentünk volna otthonról, felhívtak bennünket telefonon, hogy mit szólnánk egy kislányhoz, akinek az ügyeit már másnap szerdán kellene intézni, és szombaton lehetne hazahozni a kórházból. Azt is hozzátették, amit Beni esetében, hogy vagy mi elvisszük haza, vagy megy az intézetbe. Elmondták még másnap, hogy lett volna neki más örökbefogadó szülője, csak róluk menetközben kiderült, hogy nem csak nem kapták még meg az engedélyüket, de nem is fogják, mert alkalmatlanok. Még kedden kiderült az is, hogy a kislány cigánygyerek. Az a pár, akik előttünk szóba kerültek, mint lehetséges szülők, szintén cigányok voltak, ezért gondoltak rájuk először. Ők hétfőn mindjárt benn is voltak a mamánál és jól beleléptek a lelkébe. Először is, hogy beás cigány-e vagy oláh, aztán meg az erkölcseit kezdték el firtatni (ráadásul ragaszkodtak ahhoz, hogy a kislányon végezzenek HIV tesztet).
Lett volna még egy pár, akire gondoltak az Alfánál, de ők pedig nem tudtak feljönni valahonnan vidékről, mert akkora volt a hó,
A mamának 20 éves létére ez már a harmadik gyereke volt, három különböző pasastól persze. Szóval szegénynek, mire odamentünk, volt minden baja. Egyébként pedig igaziból ő nem is akarta volna örökbe adni a kislányt, csak a szülei, akik őt is és a két már meglévő gyerekét eltartották, azt mondták, hogy nem elég, hogy harmadik, na de hogy még lány is, na ezt már nem. Így egy felzaklatott, sírós lányt találtunk a kórházban egy gyönyörű kislánnyal.
Sikerült nagy nehezen megnyugtatni, hogy gyönyörű a babája és hogy fogunk rá vigyázni nagyon, meg köszönjük, hogy mégiscsak inkább örökbeadja az állami intézet helyett, ahogy eredetileg tervezte, stb. Eléggé felzaklatott bennünket is ez a találkozás, nagyon érzelem dús volt. Szóval valamikor 10-11 körül elindultunk együtt a mamával és a védőnővel együtt (akitől a hír jött) a TB-be, hogy a mama felvehesse az anyasági segélyét, aztán utána mentünk ki a körzeti gyámhivatalba, ami Bp-től nem volt túl messze.
A gyönyörűsége az volt a dolognak, hogy február elején voltunk és akkor pont nyakig ért a hó. De szerencsére a kis Polski, ami nekünk akkor volt, egész jól bírta a gyűrődést. Ott a gyámhivatalban csak az ebédidő végét kellett kivárnunk és egész hamar végeztünk. A mama visszavonta az előző lemondását ami gyakorlatilag titkos örökbefogadásra vonatkozott és aztán nyilatkozott, hogy nekünk adja örökbe a gyereket, valamint lemondott a fellebbezési jogáról is. Ahhoz képest, hogy elég rövid időt töltöttünk előtte együtt a mamával, sikerült eléggé közel kerülni hozzá. Elmondta, hogy a gyerek miatt nem volt pl. hajat festetni, mert úgy hallotta, hogy az árt. Tulajdonképpen még úgy tűnik, hogy vigyázott is a gyerekre valamilyen szinten. A hivatali ügyek elintézése után még átmentünk abba a faluba, ahol lakott, hazavittük. Azóta nem is láttuk a gyerek anyját.Péntekre a gyámhivatalos kisasszony (azóta már ő is boldog mama) nagyon kedvesen elkészítette a gondozásba helyező határozatot, mi pedig szombat reggel mehettünk a gyerekért a kórházba.
Mikor bementünk a csecsemős szobába, és a kezünkbe adták, bemutatkoztunk neki, elmondtuk, hogy ezentúl mi fogunk vigyázni rá, nagy széles mosolyra húzódott a szája és úgy is van mostanság is, ha minden a kedve szerint történik. A nővérkék azt mondták, hogy ők még nem láttak 6 napos babát mosolyogni.
Végül is Lili lett a leányzó neve. Olyan nagyon vékony kislány volt, hogy mikor hazavittük, éppen volt otthon 1 vekni kenyér egészben. Bizonyára nem meglepetés, a kenyér volt a nagyobb. :) Lilinek a lábfeje volt az egyetlen, ami kitöltötte az 56-os rugdalozó reáeső részét. Az összes többi testrészén csak úgy lobogott a ruha. Ez a dolog annyit változott az évek során, hogy mostanra ugye majdnem 9 éves, és most sikerült 37-re növeszteni a lábát és közel 140 cm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése