Beni

Akkor amikor eldöntöttük, hogy örökbefogadunk, el kezdtünk utánajárni, mit és hogyan kellene. A családtagok talán meglepődtek, de nem akartak lebeszélni. A hivatalokban és a civil szervezeteknél viszont mindenki szinte úgy nézett ránk, mintha a Holdról jöttünk volna vagy odakészülnénk, és ez micsoda marhaság, le kell beszélni róla őket. A Gyiviben végigcsináltunk minden idevonatkozó procedúrát viszonylag gyorsan. Mondjuk az bosszantó volt, hogy a pszichológus néni olyan tesztet tett elénk, amiben egyetlen olyan állítás sem szerepelt, amire igennel vagy nemmel lehetett volna válaszolni, viszont ez volt az elvárás. Egyébként meg epilepszás betegek tesztelésére használt 300 kérdésből álló teszt volt. Aztán az Önkormányzatnál a gyámügyes bácsinál bent voltunk egy jegyzőkönyv felvétele miatt. A célja ennek az volt, hogy nyilatkozzunk, nem véletlenül kerültek oda a különböző igazolásaink, vizsgálati eredményeink, valóban örökbe akarunk fogadni gyerekeket. A jegyzőkönyv és az egyéb papírok alapján kellett volna a bácsinak az engedélyező határozatot meghozni. Ez az én naiv elgondolásom szerint néhány nap alatt sikerülhetett volna, de két hét múlva a bácsi azt mondta, hogy még hozzá se fogott, hogy megírja. Ez azért volt furcsa, mert a 60 nap már majdnem lejárt. Végül így, hogy rátelefonáltam, néhány nap múlva sikerült kipostáznia a határozatot. Ezt mi hétvégén, 1998. március 27-én vettük át. Rákövetkező hétfőn elkezdtem telefonálgatni, próbáltam utolérni a GYIVI-s családgondozót, hogy akkor mi a további teendő. Szerdára már sikerült is beszélnem vele, kellőképpen fel is bosszantottam magam rajta. Amit mondott lényegében a következő volt: Várjunk türelemmel, hiszen még csak most kaptuk meg a papírunkat és egyébként is még csak az 1996-os igényeket elégítik ki (volt ez 1998-ban). És mennyit várjunk? - kérdeztem vissza. Hát két-három évet. De hát az engedély az csak 2 évre szól és esetleg lehet egy évet hosszabbítani. „Hát akkor majd hosszabbítjuk.”
Na ezek után el kezdtem telefonálgatni, mert nem hagyott nyugodni a dolog. (Szerda délután ½ 2 van kb.). Először felhívtam a Budavári Zitát Szekszárdon, hogy van egy engedélyünk, örökbe szeretnénk fogadni, mit kéne tennünk. Ő azt kérte, hogy írjunk egy „önéletrajzot” vagy valami hasonlót magunkról és küldjük le postán, aztán majd menjünk le hozzá személyesen Szekszárdra. Felhívtam a páromat nagy lelkesen, hogy mire jutottam vele és erre ő kicsit lehűtött, mondván: minek mennénk le Szekszárdra, mikor csak ilyen papírra lehet örökbe fogadni és megint biztosan el akarja mondani, amit már mások százszor elmondtak, hogy milyen felelősségteljes, meggondolást igénylő stb. feladat örökbe fogadni, és ő ezt nem szeretné újra végighallgatni. Esetleg próbáljam meg felhívni a szigetszentmiklósiakat. Hát róluk nem tudtunk semmit, csak azt, hogy létezik a Napsugár Egyesület (Alapítvány?). A telefonszámukat az önkormányzat adta meg és az ember, akivel beszéltem, később derült ki, hogy valamelyik nagy vezetője a Babtista egyháznak, mert az ő egyesületük a Napsugár. Őt délután ½ 4-re értem utol és elég érdekes beszélgetés zajlott le köztünk. Én elmondtam, hogy van egy engedélyünk, és gyereket szeretnénk, ha lehet még „tegnap”. Biztosan voltatok már úgy, hogy azt éreztétek, hogy a telefon túlsó végén levőben megakad a szó. Miután szóhoz jutott, azt kérdezte, hogy van-e valamilyen kapcsolatunk valamelyik egyházzal. Mondtam, hogy nincs. De azért meg vagyunk keresztelve? Meg - mondtam én. Ezeket azért kérdezi, mert őnáluk elég jelentős sorállás van és lelkészi ajánlást, környezettanulmányt, meg miegyebeket szoktak kérni normális esetben. A mai nap viszont nem normális, mert reggel 8-tól ült egy konferencián mostig és nem tudott egyáltalán telefonálgatni, viszont még a konf. kezdetekor rátelefonáltak, hogy született egy gyerek, akinek vagy ma este 6-ig talál szülőket, vagy a gyerek megy a megőrzőbe. Ha én most azt mondom, hogy elhozzuk a gyereket, akkor minden eddigi hagyománnyal szakítva, elvihetjük. Én kértem 15 percet, hogy beszéljek a párommal, hogy rendben van-e így és a főnökömmel, hogy elereszt-e hétfőn a gyerekért. Mindkét válasz pozitív volt, így visszahívtam, hogy kérem a koordinátákat. A gyerek az egyik határszéli kisváros kórházában született, annyit tudtunk róla, hogy 2 kg 60dkg, fiú, egészséges. A kórházi védőnő, akivel fel kellett vennem a kapcsolatot, még annyit tett hozzá, hogy az anyukája olyan kis butuska, 19 éves. A védőnőt megkértem, hogy akkor a körzeti gyámhivatallal egyeztessen, hogy mehessünk hétfőn délelőtt papírügyeket intézni. Ezután persze madarat lehetett fogatni velünk. Kiságyunk már volt otthon, gyerek ruhákat ami volt már, szintén kimostuk, ami még szükséges volt cumis üveg, pelenka, textil pelenka, stb. bevásároltuk, szereztünk egy mózeskosarat kölcsibe, hogy a gyereket legyen mibe tenni és így indultunk el még vasárnap a gyerekért. Menetközben megaludtunk rokonoknál és aztán hétfőn reggel 9-re mentünk be a kórházba. Először a védőnőhöz, aki megmutatta a babát, aztán elmentünk az anyukához a kórházi szobájába, aki egy 19 éves nagyon sovány kislány volt. Az nem is látszott rajta, hogy szült volna néhány nappal azelőtt. Aztán később kialakult a kép, hogy ő nem azért sovány mert ennyire vigyáz az alakjára, hanem mert nincs mit enni. A gyerek, meg ha volt is rajta esetleg felesleg, mindent leszívott róla. Szóval együtt a védőnővel elmentünk a körzeti gyámhivatalba és ott kb. 11-re végeztünk a papírügyekkel. Mi mindent vittünk, amire úgy gondoltuk, hogy szükség van és ami nem volt nálunk azt később megküldtük. Amit a gyámhivatal adott, az egy jegyzőkönyv volt, hogy a mama lemondott a gyerekről és gondozásba hozzánk helyezik. Erről kb. egy héttel később jött egy határozat. Még annyi volt, hogy a mama lakóhelyére kellett elmennünk, egyrészt az anyakönyvért, másrészt azért, hogy a mama visszavonja az ottani előzetes lemondó nyilatkozatát a gyerekről, aminek az lett volna a következménye, hogy megy a baba az intézetbe. Hogy mi történt közben? A szoba, ahol a kórházban volt a mama a szülést követően, jól tájékozott cigányasszonyokkal volt tele és ők duruzsolták tele a mama fejét, hogy inkább adja örökbe a gyereket. Egyébként nagyon helyesek voltak. Tutujgatták, mindenki átlátta, hogy a mama nem egy észkombájn és így ennek megfelelően istápolták. Ami a kórházat illeti, hát ők nem kapkodtak. Tudták, hogy Pestre kell még jönnünk a gyerekkel és ők onnan iszonyú messze vannak, de délután 2 után adták csak oda a mamának a gyereket. Akkor indultunk el a mama falujába, hogy őt hazavigyük és utána indultunk el vissza Pestre. A baba nagyon jól viselte az utat hazafelé, evett, aludt. Itt Pesten jött másnap a védőnő, aztán az orvos is. Kaptunk 3 hónapig anyatejet és hát így mentek a dolgok a maguk útján. Ami még érdekes volt, hogy akkoriban még éppen nem működtek ezek a családsegítő szolgálatok és a kerületi gyámhivataltól jött ki egy előadó környezettanulmányt készíteni rajtaütésszerűen a gyerek hazaérkezését követő 2-3. héten. Aztán megkaptuk a határozatot, amit még kétszer kellett módosítani. Egyszer azért, mert az újra anyakönyvezéshez kellenek a szülők személyi számai, másodszor pedig azért, mert ki akartak vetetni bennünket az örökbefogadásra várók listájából.
Benjamin nevet kapta tőlünk. Szegény gyereket az első hetekben majdnem éhenhalasztottuk, mert nem jön az etetőcumikból annyi táp, hogy a nem túl erős csecsemő elegendő mennyiséget legyen képes kiszívni belőle. Azért néhány nap elteltével, mikor észrevettem ezt a gondot, csináltam 2 plusz likat a cumikra és onnan kezdve, mintha megtáltosodott volna, hirtelen 50 ml-ről 80-100-ra ugrott az adagja.