A kezdetek

Az egész történet 1995. július 11-én délután kezdődött. Ismertük már egymást néhány hónapja a párommal, de valahogy aznap délután merült fel először az, hogy akár együtt is elmehetnénk a munka végeztével az én akkori munkahelyemről, ahol ő is fel-feltűnt, mint rendszergazda. Ez az együtt elindulás annyira jól sikerült, hogy azóta együtt vagyunk szinte sülve-főve.Én akkor már túl voltam egy rosszul sikerült párválasztáson, esküvőn, egy méhen kívüli terhességen, hazaköltözésen és félig-meddig a váláson is (ez kb. 10 évig tartott végül is).Néhány átbeszélgetett éjszaka után valahogy mindketten úgy éreztük, hogy akkor ez így jó lesz nekünk az elkövetkező életünkre, hogy együtt vagyunk. Már akkor letisztult, hogy több gyereket szeretnénk, legkevesebb 4-et. Ebből könnyen kitalálható, hogy nem csak néztük egymást messziről az eltelt napokban. A vágy kisbaba után bennem már azért talán erősebb volt, talán korom miatt is, hiszen akkor töltöttem a 32. évet. Párom akkor volt 25. Ő még talán nem kapkodott volna gyerek után annyira, de a baba már szeptemberben el kezdett növekedni, csak épp nem tudtunk róla. Amikor számomra kiderült, hogy terhes vagyok, az orvosom nem talált sehol semmilyen gyereket, hazaküldött, hogy ha nem változik semmi, 2 hét múlva menjek megint. Változás annyi volt, hogy volt a kezemben 1 pozitív teszt és méhenkívüli terhességre utaló jelek. Így nem vártuk meg a 2 hetet, hanem visszamentünk hamarabb. Az orvos első vizsgálat után nem talált semmit, én meg kötöttem az ebet a karóhoz, hogy itt a pozitív teszt, keresse meg a gyereket akárhol is van. Másodjára meglelte. Petevezetékben elakadva. Sírtunk mindketten. Szinte az összes nőgyógyász orvos összeszaladt, arra a hírre, hogy valaki olyan van az ultrahangos vizsgálóban, akinek már a 2. méhenkívüli terhessége van. Ott hitetlenkedtek a fejem felett, de végül kénytelenek voltak hinni a saját szemüknek, meg az ultrahangnak. Csücskömet hazaküldte az orvos hálóingért és más apróságért amire az embernek szüksége lehet 8-10 napi kórházi tartózkodás alatt. Engem pedig szoros őrizet alatt elküldtek EKG-ra meg ki tudja még milyen vizsgálatokra. WC-re nem mehettem kíséret nélkül, mert félő volt, hogy szétrobban a petevezető és ott vérzek el nekik a kórházban. Déli 1/2 1-kor már vittek a műtőbe. Ez november 14-én volt.Az előző műtétnél nagyon nehezen szedtem össze magam, ennél pedig már 3 hét múlva vidáman dolgoztam.Mikor kijöttem a kórházból, az orvos vígasztalt, hogy lehet azért még gyerekünk, ha másképp nem is, majd lombikban. Hát ahhoz meg össze kellene házasodjunk.Elkezdtünk utánajárni, hogy mi kell mostanság egy házasságkötéshez, és a legközelebbi időpontra be is jelentkeztünk. Nem akartunk nagy feneket keríteni a dolognak, így eléggé szűk körűre sikerült. 1996. január 26-án reggel végülis mi ketten és a két tanu a párjával megjelentünk a házasságkötőteremben. Mi voltunk aznap az első pár. A szülők nem voltak ott, mert Csücsköm édesanyja a nagy hó miatt nem tudott felutazni vidékről, erre az én édesanyám se jött el, szolidaritásból. Mondjuk tartott az egész 5 percig, és szinte röhögésbe fúlt, mert az én tanum majdnem hasraesett egy hosszú szőnyegben, aminek a másik végén az anyakönyvvezető asztala állt és majdnem azt is rántotta magával. Onnan már nem volt megállás, nem nagyon bírtuk megőrizni a komolyságunkat, ráadásul az anyakönyvvezető nagyan savanyú fickó volt.Utána szépen hazasétáltunk mindannyian és esküvői ebéd helyett maradék disznótorosból bereggeliztünk.Néhány hónap múlva már túl voltunk egy beültetési kisérleten, de nem sikerült sajnos. Én viszont olyan feszült voltam egész idő alatt, hogy csak azért nem repkedtek otthon a tányérok, mert a kedvesem nagyon türelmes volt velem.Aztán vártuk ugye, hogy elteljen néhány hónap, hogy esetleg mehessünk a következő beültetésre. Erre aztán végül nem került sor. A cég, ahol dolgoztam nagyon rendszertelenül fizetett és ettől aztán nem volt miből kifizetni a beültetéshez szükséges gyógyszereket, ami elég nagy összeg lett volna.1997-ben voltunk tavasszal egy Network 21-es rendezvényen (ez gyakran megesett velünk, de ez egy különleges alkalom volt), ahol láttunk egy rejtett kamerás felvételt romániai árvaházakról, ami nagyon megrendítő volt. Ekkor elgondolkodtunk azon, hogy vajon itthon mi is lehet a szülők nélküli gyerekek sorsa. Csücsköm még a műtét előtt illetve a beültetés alatt aggódott nagyon, hogy velem mi lesz, nem lesz-e valami bajom ezektől a beavatkozásoktól, így neki sem volt annyira idegen a gondolat, hogy fogadjunk örökbe.