2013.01.10.
Valamelyik nap olvastam a Határátkelőben, hogy valaki éppen azon meditál, hogy az itthon maradt ismerősök már nem nagyon érdeklődnek aziránt, hogy mi van velük, kivéve a családot. Az idő előre haladtával egyre lazábbak az itthoni kapcsolatok, legfeljebb akkor jutnak eszébe az itthon maradtaknak, ha azoknak segítségre van szükségük. Kinn pedig már jó ismerős lett a pakisztáni boltos, a lengyel másik boltos, vélhetően előbb-utóbb lesznek jó barátok is, újak.
Az jutott eszembe, hogy ha sikerül elmennünk itthonról, nem nagyon marad olyan, akivel napi kapcsolatban lettünk volna. Már évek óta gyakorlatilag az a helyzet, hogy nem megyünk sehova, hozzánk sem jön senki. Így legfeljebb majd a gyerekeknek hiányzik az a néhány barát, akik időnként átjön hozzánk. Nekünk, felnőtteknek már nem nagyon lesz kitől eltávolodni, mondhatni ezen már túl vagyunk. Az állandó szűkölködés miatt nem hívtunk már régen senkit magunkhoz és így, ugyanezen okokból sem mentünk senkihez.
Én saját magam valahogy a családom apai ágából kilógónak érzem magam, valahogy nem nagyon beszélünk egy nyelvet. Annyira másképp látják legtöbben a világ dolgait mint én, hogy sose lesz közös nevező.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése