A szabadságon levés egyik fő ismérve,

hogy nagyjából azt csinálja az ember gyereke, amit szeretne és nagyjából akkor, amikor akarja. 
Így aztán voltunk fogorvosnál Dominikkal és utána vásárolni a gyerekekkel. Ami jelen esetben a három itthon levő gyereket jelentette. Egyedül mentem le a skacokkal, mert végül úgy tűnik, hogy nem a klíma akasztott ki engem sem, hanem valami vírus ugrott rám, aztán a kezdeti nehézségeket leküzdve tovább állt a család többi tagját megfertőzni. Közülük Csücsköm mindjárt néhány nappal utánam kezdett köhögni, orrot folyatni, Lili kicsit később csatlakozott, és mostanra tört ki Dominikon is. Mia szerencsére nem nagyon kapott belőle, Benin sem látszanak nyomok. 
A vásárlás célja, Domi ruhatárának a frissitése volt, hiszen alig volt neki bármilyen rendes utcai ruhája, az uniformist hordta eddig. De a collegban nem lesz már egyenruha, úgyhogy kellett pár darab, amit hordhat. 

Tegnap, ugyan már nem  volt az az eszement hőség, de nagyon jó idő volt, úgyhogy délután felkerekedtünk a lányokkal és négyesben elmentünk Rhossilibe, ami a környék egyik legszebb tengerpartja. Persze a Google megint kiszúrt velem egy kicsit, olyan úttalan utakon vitt, hogy az eredeti menetidő a másfélszerese lett. Az úttalan út kifejezés nem pontosan takarja a valóságot, mert nagyon is van út, még nem is annyira rossz minőségű, viszont cserében olyan keskeny, hogy nem egyszer meg kellett állni, hogy elengedjünk valakit, vagy vissza kellett tolatni.

Ezt Lili lőtte, azért itt látszik, hogy erősen le kellett húzódni és megállni a busz miatt. 

 Egy ilyen manőver alkalmával sikerült lekoccolnom egy kőfalat, aminek a létezéséről csak akkor értesültem, mikor a kocsival megálltam a nagy csörömpölésre. Szerencsére többé-kevésbé sértetlenül megúsztuk mi is és a kocsinak sem lett nagyon nagy baja, a műanyagról pattogott le egy kicsit a festék és a fém elemet kellett visszapattintani a helyére. Nagyon szép helyeken jártunk, de abba az irányba, ha megyünk is Rhossilibe, soha többet. 
Amúgy szép kis túra volt, mert lemenni még csak legurultunk, na, de vissza is kellett jönni és mint most megnéztem, olyan 80-85 méter volt a szintkülönbség. 

Ott azon a két megjelölt ponton volt mindenféle étkezési, parkolási, felfrissülési lehetőség és a képen a közelebbi keskeny úton lehetett fel-le közlekedni a gyerekekkel, kutyákkal, mindenféle batyukkal, felszerelésekkel. Azt hiszem az ember napi egynél többször nem akarja megmászni a dombot, én legalábbis nem akarnám. Bár edzésnek nagyon jó, az kétségtelen. (Azt hiszem, az az út, amit emlegetek, csak akkor látszik rendesen, ha rákattintasz a képre.) És persze egyáltalán nem volt üres a part, tele volt emberekkel, kutyákkal. 

Ez ott fenn készült a dombtetőn, de innen nem nagyon látszik a szintkülönbség

Innen jobban látszik

Dagály előtti órákban voltunk, úgyhogy időnként odébb kellett emelnünk a takarót, amit leterítettünk, mert jött a víz. 

Ezek a képek Lilitől vannak:

Ott azok a hangyák az emberek 

És persze itt is 

Aztán még tegnap is voltak izgalmak, előbb engem hívtak, de nem is hallottam, aztán szerencsére Miát is hívták, hogy rá tudna-e érni kedden beugrani Port Talbotba a kórházba, mert ha igen, akkor megműtenék. És ha igen, akkor még tegnap szaladjon be a Morriston Hospitalba, hogy megcsinálják a SWAP tesztet, ami a kórházi fertőzések bacijának a behurcolását hivatott megelőzni. Szerencsémre Ieuan éppen otthon volt valami fogorvosi ügyből kifolyólag, így elvitte Miát, nem nekem kellett átvergődnöm a város másik végéről.