Mivel nem nagyon tudtam elsőre, hogy mi van, adtam neki fájdalomcsillapítót, amiből aztán a kétfajtát cserélgetve viszonylag sok elfogyott egész hétfő estig, amikor is már sírt és 39,2 lett a láza. Ez úgy este negyed hét körül lehetett. Ekkor már a mentőket hívtam, akik több körben kikérdeztek engem, Mayát és végül abban maradtunk, hogy küldenek kocsit, csak várjunk türelemmel. Bár itt azért volt némi fennakadás annak kiderítésében, hogy most akkor üljünk és várjuk a mentőt, vagy mi legyen. Olyat nem értettem, hogy menjünk, de az sem volt tiszta, hogy küldik a mentőt, úgyhogy visszahívtam őket, hogy ezt letisztázzuk. A végső válasz az volt, hogy várjunk türelemmel. Valamikor még időközben felhívtak, részben szabadkozva, hogy még mindig nincsenek itt, de kérdezve, hogy nem rosszabbodott-e a helyzet. Itt kénytelen voltam megerősíteni, hogy nem, nem gyógyult meg hirtelen, de annyira látványosan sem romlott a helyzet. Abban maradtunk, hogy ne legyen bezárva a ház ajtaja, és kapcsoljuk le az utca felőli oldalon a villanyokat, hogy lássuk, ha megjönnek. Maya itt feküdt a mi szobánkban, és felváltva adtunk ügyeletet itt illetve a másik szobában a mentőt várva.
Valahogy fél 10-10 körül érkeztek, megkérdezgették Mayát, tapogatták, hogy hátha okosabbak lesznek. Párhuzamosan persze ment az EKG, vércukorszint mérés, és ki tudja még mi. Aztán felkerekedtünk, hogy kimenjünk a mentőhöz, ami aztán még itt állt hosszasan a ház előtt. Azután indultunk el, hogy bekötöttek neki egy branült, aztán azon keresztül kapott további fájdalomcsillapítókat a későbbiekben. Abban maradtunk, hogy valószínűleg vakbélgyulladás.
Úgy 11-fél 12 lehetett mikor odaértünk a kórházhoz, de nem volt hely a felvételi részlegen, így várnunk kellett kinn a kocsiban, amivel semmi baj nem volt, mert finom meleget csináltak benne.
Itt az a rendszer, hogy a mentővel érkezettekkel külön csapat foglalkozik, külön helyen, bár ugyanazon a szinten, ahová a városból és a környékről lábon beérkeznek a betegek.
Van egy meglehetősen nagy terem, ami össze van kötve a többi részleggel is. Itt, bár nem számoltam, de nagyjából úgy 10-12 beteget tudnak ellátni egy időben. Az ágyak helyei úgy vannak kialakítva, hogy minden egyes ágyhoz tartozik mindenféle kütyü. Vérnyomás mérő, oxigén, meg a fene tudja, hogy még mi minden. Az ágyak pedig részben fallal, részben pedig ilyen elhúzható függönnyel vannak elválasztva.
Itt kapott ágyat Maya, én egy széket mellette. Reggel, úgy 5 körül érkezett meg az első orvos, aki valószínűsítette, hogy tényleg vakbélgyulladás, és megígérte, hogy küld sebészt. Addig fájdalom és lázcsillapítás zajlott nagy erőkkel.
A sebész arra jutott, bár elég nehezen tudott addigra értékelhetőt kihúzni Mayából, hogy nem annyira biztos az a vakbélgyulladás, ő kérne egy ultrahangot, hogy lássuk mi van. Ez azzal járt, hogy kicsit később felköltöztünk a sebészetre, ahol ugyanolyan rendszerben, mint a sürgősségin, volt egy gyűjtő terem, ahol azok az esetleges sebészi esetek várakoztak, akiknek dönteni kellett a kezeléséről, esetleg konzulenseket bevonni.
Valahogy 1 óra körül ment le Maya egy kerekes szék és egy markos legény segedelmével az ultrahangra. Egész addig se nem ehetett, se nem ihatott. Az ultrahang után nem sokkal azt megengedték neki, hogy igyon, ami nagyon nagy segítség volt. Ez már kedd délután volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése