Ez jutott eszembe egyik este, mikor vacsora idő volt az egyik helyen és valami nagyon furcsa kinézetű paradicsomot kaptunk. Kívül szép volt, de a belseje, a magok zöldek. Az egyik néni paradicsomos szendvicset kért és kapott is, de látszott rajta, hogy nagyon nem akaródzik neki megenni, mondhatni undorodott tőle. Többen is mondtuk neki, hogy bármit, ami van, megcsinálunk neki, egyáltalán nem kell megegye. Aztán azt mondja, hogy az anyukája annak idején annyiszor mondta neki, hogy ételt nem szabad kidobni, hogy undorodva, de csak megette. Pedig hát az lett volna a legkisebb tétel aznap, amit kidobok. És ugye az anyukája sem él már nyilván évtizedek óta és mégis..... hatással van mind a mai napig.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy én boldog vagyok, ha ételt kell kidobni. Nagyon törekszem arra, hogy minél kevesebb végezze a kukában valami miatt. Inkább általánosságban jutott eszembe, hogy mennyire meghatározó az, amit otthonról, a szüleitől hoz az ember gyereke.
Más.
A múltkorában sikerült annyit dolgoznom egy héten, hogy én ugyan könnyelműen rávágtam egy felkérésre, hogy persze, tudok menni dolgozni, de mikor valójában a beugrós csoportnál szóltam, hogy mennék, akkor azt kérték, hogy előbb számolnám össze, hány órám lesz a héten összesen, mert 48 óránál többet nem dolgozhatok. Hát azzal az egy műszakkal már az 50-et vertem volna, úgyhogy mást kellett küldjenek helyettem, szerencsére volt kit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése