múltak el, de legalább eredményesek.
Szeptember elején nagy sokára csak meghirdették azt az állást, amit már tavaly ilyentájt emlegettek. 13.-án volt a jelentkezési határidő, úgyhogy még valamelyik szombat délelőtt megküzdöttem vele. Persze minden kollégám tudta, hogy kijött a belsős dolgozók számára. Akkor kezdődött el a kérdezősködés, hogy de ugye jelentkeztem? Aztán 5.-ére kaptam időpontot az interjúra, mint mindenki más, aki megpályázta. Még ezen a hétfőn, 2.-án bementem az egyik jelenlegi főnökömhöz, hogy segítsen felkészülni, nehogy megint úgy járjak, mint a legutóbb. Sajnos, annak, amit ő ott elmondott nekem, mire az interjú időpontja eljött, a felére sem emlékeztem, annak ellenére, hogy egyrészről le volt írva, másrészről volt rá néhány órám, hogy foglalkozzam vele. Túl sok nem, mert kedden és szerdán egész nap dolgoztam, nagyjából 8-tól 8-ig. Csütörtökön pedig reggel 10-re kellett mennem. És akkor ott még hirtelen megríkattak a lányok, hogy szinte drukkoló tábort alakítottak, molinóval, szlogennel, úgyhogy kisírt szemekkel mentem az interjúra.
Amit tudtam elmondtam, de aztán olyan üres lett a fejem, mint egy kivájt tök. Azzal a különbséggel, hogy a fejem fájt is kicsit, bár nem szokott, de aztán el is múlt hamar.
Utána pár dologot elintéztem, hazajöttem, kicsit itthon voltam, aztán mentem vissza 2-re dolgozni ugyanoda. Valahogy fél 3 után hívtak, hogy mennék be a főnökhöz, aki gyászos hangon azzal kezdte, hogy nagyon sajnálja, de a folytatás már az volt, hogy most már senki nem ment meg attól, hogy a csapat tagja legyek. Úgyhogy volt nagy öröm.
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ugyanott fogok dolgozni a legtöbbet, ahol eddig is, de eddig nem volt egyetlen órám sem garantálva, így ha megoldották valahogy azt a 3 műszakot, amit most én megkaptam szerződéssel, akkor itt nem dolgoztam egy órát sem. Most van egy 17 óra valahány perces határozatlan idejű szerződésem, és például ha itt bármennyivel többet dolgozom, az már túlórának számít. Tehát nem állhat elő az a helyzet, mint január-februárban, hogy alig dolgoztam. A másik, hogy csak akkor kérnek külső segítséget, ha a konyhai személyzetből nem tudják megoldani, de most már akkor egy emberrel több van. A másik, hogy ha valami bajom lenne, akkor legalább valami betegállományt fizetnek.
Ezen felül megtartom az eddigi helyemet is a beugrós csoportnál, és megyek, ha hívnak.
A másik történés, hogy a még mindig a múlt héten jött egy levél Miának, hogy kérjen időpontot a lába miatt. Miután az ilyeneket általában én intézem, csütörtökön, mikor arra a rövidke időre hazaszaladtam, felhívtam őket, hogy mik a lehetőségek.
Először 23-ában állapodtunk meg, aztán térültem-fordultam és csörgött a telefonom. A hölgy, akivel először beszéltem, visszahívott, hogy közben volt egy lemondásunk, tudnánk-e menni 9.-én? Mondtam neki, hogy naná, hogy tudunk, és hálálkodva megköszöntem neki, hogy gondolt ránk.
Így hétfőn reggel elmentünk a nagyjából 15 mérföldre levő kórházba, ami annyira nem volt ismeretlen számunkra, hiszen mikor Mia körömműtétje volt, az is ott volt a közelben, csak most sokkal kényelmesebben és gyorsabban jutottunk el odáig.
A doktorbácsi kissé megdöbbent, mikor vázoltuk neki a helyzetet, hogy nem csak fáj a gyerek lába, de már a háta is, mert meg van rövidülve a lába vagy 3 cm-rel. Szerinte attól, hogy az csavar eltört, még nem feltétlenül kellene fájnia a lábának, az meg egyáltalán nem következménye ennek, hogy a lába rövidebb lett. Annak érdekében, hogy kiderüljön, mi történik, a következő lépés valami képalkotó vizsgálat lesz, aminek nem tudom a nevét, most nevezzük röntgennek, ha megtudom, ideírom. Most akkor csak az a dolgunk, hogy várjuk a levelet a röntgenre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése